Szabadgondolat 1912/1

Text in Hungarian to re-read

A meg nem született Jézus

A meg nem született Jézus . . . Két zsivajos zenekart hallok megszólalni ennek a mondatnak a nyomában. Karácsonyi harangok szelíd csengésén kezdi az egyik és a Jézus-gyermek születéséről mesél, a jászolról és a háromkirályokról, de aztán papi szitok rikoltásán folytatja és a kiátkozás nagydob-puffogásán végzi az istentagadó gazok ellen. A másik hangszerei az egyetértő nevetés harsogása, amely kigúnyolja a naiv istenhitet, a fölényes lenézés nagy hangja, mely mulat a csodák istenén és baráti üdvözletét küldi a bátor istentagadónak. De e koncert minden vonósa és fúvósa egyformán érti: a meg nem született Jézusról szól, hát Krisztus istenségét tagadja.

Az istenesek istent, emberré lett istent látnak Krisztusban, az istenellenesek embert, a hit szárnyán istenné magasztalt embert látnak Jézusban. De mindketten úgy látják, hogy a meg nem született Jézus története csak a megszületett Krisztus tagadásáról szólhat. Azt hiszik: tagadom Krisztus istenségét, pedig csak Jézus embervoltát tagadom. Krisztus, az isten: valóság. Jézus, az ember: fikció. Krisztus, az isten valóság, milliók évezredes hitében élő valóság. Jézus, az ember csak a modern „liberális” teológia teremtménye. Krisztus, az isten az emberi históriában, az emberi világnézet múltjában egy nagyszerű, a reális valóságból, a kemény gazdasági életnek, a rideg osztályharcoknak szikláiból kihajtott gondolatvirág, érzéspalánta.

Ma azonban már Krisztus, az isten is halott és halála híre szédítő sebesen terjed immár az egész világon. Nem az erdő hangja zúgta szét, mint a nagy Pán halálát Kadmosnak, de a gyárak kürtje, az óceáni gőzösök szirénája, az elektromos turbinák zizegése. Krisztus, az isten, kiszenvedett a kételkedés, a tudományok keresztfáján, Jézus, a homunkulus meg most születik a liberális teológusok lombikjában.

Amióta a föld belekerült a nap bolygói sorába és az ember bekapcsolódott a zoológia egyik fejezetébe, azóta nem lehet hirdetni azt, hogy a földet három óra hosszat sűrű sötétség szállta meg Krisztus halálakor és nem hisznek többé abban, hogy az égből istenek születhetnek és a halottak feltámadnak. A teológusok tehát most Jézussá desztillálják Krisztust, emberré teszik az istent. Kiirtanak minden kézzelfoghatóan hazug és valószínűtlen dolgot az evangéliumokból, lefejtik róluk a naiv csodákat és megkonstruálnak egy „históriai” Jézust, akinek szavára nem járnak a bénák, nem látnak a vakok, de aki bölcs és mély filozófiát prédikál, aki vallást alapit és mártírhalált hal a hitéért. Így alakul ki írásaikban a szelíd rabbinus, a dacos proletár vagy a fölöttes Übermensch képe. A nagy istent nem menthetik, hát megteremtik a nagy embert. Renan és Harnack Jézusa nem az evangéliumok Krisztusa, hiszen a finom francia szkeptikus és a nyakas, józan német nem hihette el az isteni gyermek születésének és mesés ifjúságának, szűz leánytól fogantatásának és egyben József révén a Dávid királyi házából származásának, Jeruzsálembe egyszerre két szamár hátán való benyargalásának irracionális lehetetlenségeit. Nem csodaként, hanem személyének nagyszerű szuggesztív erejével magyarázzák hát roppant hatását és agitációjának világuralmi sikerét. És nem veszik észre, hogy ez a gondolat, hogy Jézus, a fiatal rabbi egymaga teremtette meg a kereszténységet, a katolicizmus világuralmát, csodaszerűbb, mint az evangélium összes csodái együttvéve.

Pedig a teológia e fordulása előtt is, utána is dolgozott a teológiamentes történetírás Bruno Banertól és David Strausstól a mai Kalthoffig és Pflidererig és rettenetes pusztítást vitt véghez az őskereszténység írásaiban. Jézus életéből kő-kövön nem maradt. Bizonyossá lett, hogy az őskeresztény iratok közül alig van olyan, amit az írt volna, akinek a neve rá van aggatva, hogy sokkal későbbiek a dátumuknál, hogy toldások és átdolgozások formátlanítják el őket és hogy az az evangéliumok nem származnak Jézusnak kortársaitól. A legrégibb evangélium is legalább félszázaddal később keletkezett, mint amikorra Jézus halálát teszik. Ki meri hát azt mondani, hogy Jézusnak csak egyetlen szava, egyetlen prédikációja is hiteles, gyorsírók nélkül, ötven évvel az elmondásuk után feljegyezve.

A komoly történetírás nem talált egyetlen adatot se, mely az evangéliumok Jézusát igazolná. Se pogány, se zsidó, se keresztény írások nem írnak róla egyetlen történelmi hitelességű szót sem. De talált adatok egész tengerére, mely az evangéliumok Krisztusát igazolja. Jézus születése naiv és tudatlan mese, melynek minden szaváról bebizonyították, hogy históriai lehetetlenség. Krisztus születése a világhistória egyik fordulópontja, melynek magyarázatát egész ad at erdő szolgálja. A kereszténységnek, a keresztény egyháznak és nagy szimbólumának: Krisztusnak a megszületéséhez három világ nagyszerű egyesülése kellett. Ahogy az angol kapitalizmus, a francia forradalom, a német filozófia nagy szintézise teremtette meg a szocializmus gondolatrendszerét: a proletárság, az osztályharc és a fejlődési dialektika együvéforrasztásával, úgy teremtődött meg a zsidó vallás, a görög filozófia, a római gazdasági élet eggyéforradásából a kereszténység. A zsidó messiáshit, a görög etika, a római proletárság – ez a három pillére a kereszténység világot átfogó kupoláju épületének. Pogány József.

A kereszténység keletkezése

[3] Élt-e Jézus? Oly kérdése a történelemnek, amelyet bizonyára még sokáig fognak mindkét oldalról régi és új érvekkel alátámasztani, amíg eldől jobbra vagy balra, amely azonban a kereszténység keletkezésének megértéséhez tulajdonképpen nem tartozik. Közömbös, hogy Krisztus alapította-e a kereszténységet, vagy a kereszténység teremtette-e Krisztust saját képére; közömbös, hogy egy ember fogta-e össze a kereszténység alapját képező tanokat, vagy lassan, észrevétlenül, Messiás nélkül fejlődtek-e ki a kollektív gondolkodásban; bizonyos, hogy ez utóbbi eset is lehetséges, mint ahogy például a forradalmi szindikalizmus nem talált oly egyetemes erejű hirdetőre, akinek a nevéhez fűződnék. Az utóbbi esetben pedig külön magyarázatra szorul, miért és hogyan tett Krisztus korának számos Messiása, prófétája, vallásalapítója között oly nagy jelentőségre szert, hogyan lettek tanai mozgalommá, vallássá, majd intézménynyé, hogyan hódították meg Izraelt, Görögországot és a világ meghódítóját, Rómát?

A történelem eseményeinek behatóbb vizsgálata, amely a társadalmi nézetek, eszmék és mozgalmak rugóit kutatva, mind mélyebbre jutott és ez eszmék felületéről a gazdasági erők vizsgálatához szállt alá, a kereszténység keletkezését is új világításba helyezte. A törtértelmi materializmus e ponton is hatalmas lendületet adott a kutatásoknak. A kereszténység, mint tömegideológia, nem lehet egy ember önkényes kitalálása. A kereszténység egyes elemeit már korábban megtaláljuk a zsidó és pogány írók bölcseleti rendszereiben, ezekből a kereszténység csak megfelelő talajon fejlődhetett. Az eszmék és mozgalmak talaja pedig a társadalmi berendezkedés, amely ismét a gazdasági viszonyokon, végeredményben pedig a termelés módján nyugszik. Ezt a talajt kell megismernünk, ha a kereszténységet a maga eredeti valóságában akarjuk megismerni és megérteni. így illeszthetjük be azután a kereszténységet a történelmi fejlődés menetébe, megtisztítva mindattól a miszticizmustól és előítélettől, amely keletkezését elfüggönyözi.

A történelmi materializmusnak nézőpontjait legtisztábban Kautsky érvényesíti „Der Ursprung des Christentums” cimü munkájában. A kereszténység csirája Izraeltől származott. Időszámításunk kezdetét megelőző időben Izrael gazdaságilag és politikailag egyaránt súlyos és kilátástalan helyzetben volt. A babyloni fogságból visszatérők sehogysem tudták a gazdaságban megfelelő helyüket megtalálni. Az egész népesség túlnyomóan városi népességgé lett. A földmivelés lehanyatlott, a proletariátus szerfölött megnövekedett, anélkül, hogy megfelelő munkaalkalmakat találhatott volna. Az idegen hódítóval versenyezett az elnyomásban és kizsákmányolásban a felső osztály.

A proletariátusban több rend keletkezett, amely egy vagy más eszköztől remélte szomorú helyzete megváltozását. A republikánus [4] heloták minden elkeseredése az idegen elnyomó ellen fordult s forradalmi lélekkel, nacionalista eszmékkel eltelve várták a Messiást, aki véget vet a római uralomnak s visszaállítja a nemzeti uralom aranykorát. Az esszeneusok másként, gazdasági utakon igyekeztek célhoz jutni. Közösségeket, egyesületeket alkottak, amelyekben együtt dolgoztak kommunista alapon. Természetesen ennek megfelelő ideológiát is fejlesztettek ki, amelyben a vezető gondolat az egyenlőség és szeretet volt. Ezekből az esszeneus egyesületekből, illetve csak mintájára alakultak az első keresztény községek.

Az a terület azonban, ahol a kereszténység a többi elpusztult szervezettel szemben nagygyá, hatalmassá fejlődött, vagyis a kereszténység igazi hazája nem Izrael, hanem Róma volt. A keresztény tanok elterjedését önmagukban véve mi sem magyarázza meg, csakis az akkori Róma gazdasági és társadalmi berendezése.

Róma lakói eredetileg mind egyformán szabad parasztok voltak. A tulajdonkülönbséggel azonban osztálykülönbségek fejlődtek ki közöttük. Aki több birtokot szerzett, mint amennyit önmaga családjával megművelhetett, annak idegen munkaerő után kellett néznie. A technika akkori állása szerint azonban a családi munka a gazdálkodás legproduktívabb formája volt, földben sem volt hiány, a szabad parasztok közül nem igen akadt olyan, aki más földjének megművelésére vállalkozzék. A munkaerőt tehát a családba kellett vonni, a munkára kényszeríteni, rabszolgává tenni. így fejlődött ki a szabad parasztok mellett a birtokosok s a rabszolgák osztálya.

Minél irikább fejlődött a házigazdaság cseregazdasággá s minél nagyobb lendületet vett a földmívelés mellett az ipar, annál nagyobb jelentősége lett a rabszolgáknak a gazdasági életben. Először a bányákban alkalmaztak nagyszámú rabszolgát, később az ipar minden ágában. A termelés ily módon meglehetősen olcsó volt. A rabszolgákat élelemmel, nyersanyaggal ellátta a tulajdonosnak immár latifundiummá nőtt földbirtoka. Rabszolgaanyagot pedig bőségesen nyújtottak a folytonos és győzelmes háborúk.

A rabszolgagazdaság azonban csak extenzív lehet. Előfeltételei a földnek s a rabszolgáknak bősége. Mihelyt a birtok már nem termel eleget a rabszolgáknak a természetben való ellátására, hanem pénzzel kell a megélhetésükhöz szükséges cikkeket megvásárolni, mihelyt másrészt számuk fogy és így az áruk emel kedik, megdrágul a termelés.

Es ez bekövetkezett a római birodalomban abban az időpontban, amikor a háborúk megszűntek sikeresek lenni s hadifoglyok sokaságát önteni Rómába és a földdel űzött rablógazdálkodás folytán a birtok termékenysége csökkent. A szabad bérmunkás megszerzése nem kerül pénzbe, csak a napi fentartásához szükséges összeget kapja bér gyanánt, míg a rabszolga vételára magas; a szabad munkást nem kell kímélni, a rabszolgát nem szabad túldolgoztatni, mert elpusztulásával érték vész kárba. Nem kevésbé válnak érezhetőkké a rabszolgamunka belső, természetes hátrányai. A kizsákmányolt, jogtalan rabszolga gyűlölettel viseltetik gazdája iránt; ha lehet, árt neki, nem lehet költséges munkaeszközöket rábízni, aminek folytán minden technikai újítás lehetetlenné válik, tudatlan és lusta s csak a felügyelők ostorcsapásai alatt dolgozik.

Amíg így a rabszolgagazdálkodás a fejlődés bizonyos fokán önmagát tette lehetetlenné, másrészt a szabad parasztok elnyomására és kipusztítására vezetett.

A paraszt nem tudott az extensiv rabszolgamunkával versenyezni. Súlyosan nehezedtek reá a katonaság terhei, mind az adók, mind a katonai szolgálat. A háborúk, amelyek a birtokosok számára új rabszolgaszállítmányt jelentettek, a parasztot elvonták mezei munkájától. Pusztulása elkerülhetetlen volt: amikor a háborúból hazatérve, földjét megműveletlenül találta, kénytelen volt uzsorakölcsönhöz folyamodni, fizetni csak ritkán tudott s így könnyű volt birtokától megfosztani. Az uzsorás latifundiumra tett szert, a birtokából kitett, vagyontalan és keresetnélküli parasztság pedig a városba tódult s az ókori proletariátus osztályát alkotta.

Ez a proletariátus az osztrák világnak egész speciális alakulata volt. Kautsky frappánsan állítja szembe a naivat:1 „A modern proletariátus munkáján nyugszik ma az egész társadalom. Csak ezt a munkát kell beszüntetni s alapjában inog meg. Az antik gyülevész proletariátus nem végzett munkát, sőt a szabad parasztot és kézművesek maradikának munkája is nélkülözhető volt. Nem a társadalom élt akkor a proletariátusból, hanem a proletariátus a társadalomból. Teljesen felesleges volt s a társadalom minden vesztesége nélkül eltűnhetett volna. Sőt még meg is könnyebbítette volna a társadalmat. A rabszolgák munkája volt az alap, amelyen a társadalom nyugodott.”

Ez az egyre növekvő tömeg, amelyet az abszolutizmus jogtalanná, a nagybirtok földnélkülivé tett, a rabszolga-nagyüzem az iparból kiszorított, nemcsak vagyonától és keresetétől, de még a kereset lehetőségétől is megfosztott, ez a nyomorgó és éhező tömeg volt alkalmas arra, hogy a kereszténységnek keleten kifejlett ideológiáit, elsősorban a messiáshitet és a forradalmi szellemet átvigye s tovább fejlessze. A gazdasági rend, illetve gazdasági zűrzavar semmi reményt sem nyújthatott sorsának javulására, ezért inkább a természetfelettihez, a megváltó gondolatához fordult. Szervezetei nem gazdaságiak voltak, mint az esszeneusoké, hanem inkább ideológiaiak, amelyek gazdasági és társadalmi helyzetük és vágyaik hü visszatükrözöl. Nagyon jellemző Renan hasonlata: aki az ókori keresztény községekről képet akar magának alkotni, az nézzen meg egy szocialista szakszervezetet. Mint ahogyan a birtoktalan osztály ideológiája ma is a kommunizmus, úgy fordultak akkor is a gazdagok, a vagyon, az élvhajhászat ellen, hirdették a közösséget, egyenlőséget, szeretetet. Különböztek természetesen az ideológiai tényezők is annyiban, amennyiben a régi proletariátus a mai termelő, öntudatos munkásságtól gazdaságilag különbözik.

A folyton hanyatló, elnéptelenedő birodalomban, amely odáig [6] züllött, hogy a római polgárok az önkény, adók és katonaság terhei elöl csapatostól szöktek át a szomszédos barbár törzsekhez, a kereszténység forradalmi szelleme mellett is rendet és szervezettséget jelentett, amely után vágytak az élvezetektől megcsömörlött és gazdasági nehézségekkel küzdő birtokosok is. Talán az általános gazdasági hanyatlás is hajlamosabbakká tette őket a világ végét s a megváltást hirdető tanok befogadására. így a kereszténység lassan közöttük is terjedt, bejutott a felsőbb osztályok közé s a hivatalokba. Ahoz, hogy hivatalos vallássá lehessen, nem kellett egyéb, mint forradalmi színezetétől megfosztani s a vagyon és fennálló társadalmi rend elleni tanait szimbólikusakká tenni. Az uralkodó osztály kisajátította magának a kereszténységet, de egyúttal megfosztotta eredeti jellegétől. A milánói ediktummal a kereszténység hatalomra jutott, de megszűnt a forradalmi kereszténység, megszűnt proletár mozgalom lenni. Fazekas Sándor.

Élt-e Jézus?

Történelmi adatok semmi alapot sem nyújtanak ahoz, hogy akinek a nevéhez a történelemben legnagyobb szerepet játszó vallás megalapítása fűződik, valaha élt volna. Azok az írók, akik abban az időben éltek, amikor Jézus a tradíciók szerint a keresztény vallást megalapította, tehát Josephus Flaüius, Philon Judaeus és tiberiasi Justus, Tacitus és ifjabb Plinius, Messiás eljöveteléről, csudás életéről és még csudásabb haláláról és feltámadásáról mit sem tudnak.

Philon Alexandriában a krisztusi évszámítási előtti 20. évtől évszámításuk 54. évéig. Zsidó teológiáról ír, de Messiásról, ki eljött, egy betűt sem tud.

Tiberiasi Justus Kr. u. 100 évvel írt munkájában a zsidó királyokról és Galilea viszonyairól irt sokat. Műve nem maradt ránk, de Photius konstantinápolyi püspök, aki munkáját olvasta, csudálkozva jegyzi meg, hogy Dávid sarjának az életérői mit sem tud.

Ifjabb Plinius, aki Kr. u. 112. körül írta munkáját, ír a keresztényekről, mint a provinciában elterjedt új és különös tévhitről, de a német katolikus enciklopédia szavai szerint „legkevésbé lehet kiérteni, hogy az üldözött keresztények Krisztust, azaz a a Messiást isten gyanánt tisztelték volna”.

Tacitus már tud valamit Jézusról. „Annales”-ei XV. könyvének 44. fejezetében a Nero korabeli keresztényüldözésekről szólva, megemlékezik arról, hogy Pontius Pilatus, Tiberius helytartója, a keresztény szekta alapítóját kivégezte. Ő 115-117-ben írta annales-eit, tehát olyankor, amikor a kereszténység már erősen elterjedt, amikor tehát már a keresztényektől hallhatta a történetet.

Marad még hátra a koronatanú: Josephus Flavius. Az ő „Antiquitatum iudaicarum libri XX.” c. művének XVIII. könyvében ezt írja: „Élt ez időtájban egy Jézus nevű bölcs ember, ha embernek nevezhetjük őt egyáltalán. Hihetetlennél-hihetetlenebb dolgokat vitt ugyanis véghez és tanítója volt azoknak, akik kedvelték az igazságot. Ily módon sok zsidót és pogányt gyűjtött maga köré. Ő volt a Krisztus. Bár népünk előkelőinek sürgetésére Pilatus halálra ítélte, régi hívei még sem lettek hozzá hűtlenek. Miért is a harmadik napon nekik újra élve megjelent, mint azt isten küldöttei, a próféták és ezernyi jelenségek megjósolták. És egészen a mai napig is él a keresztények népe, a mely tőle vette nevét.” Csudálatosképpen azonban így folytatja:
„Ez időtájban még más csapás is érte a zsidókat és Rómában, az Isis templomában gyalázatos dolgok történtek.” Ez a mondat egyáltalán nem logikus folyománya az előző bekezdésnek, de rögtön megtaláljuk az összefüggést, ha a bekezdést elhagyjuk. Mert a bekezdés előtt egy zsidó zendülés kegyetlen elnyomásáról van szó.

Még gyanúsabbá válik a dolog, ha tudjuk, hogy Origenes, ki 184 és 254 között élt, panaszkodik, hogy Josephus Flavius Krisztusról mit sem tud és csak Eusebius, caesareai püspök fedezi fel jóval később ezt a passzust. Ugyanaz az Eusebius, aki saját szemeivel látta, sőt le is másolta és fordította Jézus leveleit, amely másolatot később Galesius pápa, mint az egyházat súlyosan kompromittáló hamisítványt kárhoztat. (Amiért az egyház Eusebiusnak az „egyháztörténelem atyja” nevet adta.) Minthogy pedig a legrégibb Josephus-Flavius-kézirat az V. századból való, egész bizonyos, hogy ezt a passzust Origenes utáni időkben hamisította valaki bele és pedig minden valószínűség szerint maga az „egyháztörténelem atyja”.

Ezek azok a szempontok, amelyekre a történelmi adatok elbírálásánál G. Tschirn, H. R. Francé és Friedriech Steudel figyelmeztet bennünket.

Pál 14. levelében Krisztusnak földi alakjáról mit sem tud. Nála Krisztus neve mindig csak mint szimbólum, képes kifejezés, vagy példázat található.

De nem kisebb súlylyal esik a latba az a tény, amelyre Steudel figyelmeztet bennünket, hogy Názáreth nevű város létezése a IV. század előtt egyáltalában nem mutatható ki. Nem említi Josephus, sőt még a Talmud sem, amely pedig felsorol 60 galilaeabeli helységet, tehát a kerületnek teljes geográfiáját nyújtja.

Belső ellentmondások és valószínűtlenségek is gyöngítik a Jézus történeti személyében való hitet. Jézus tanít a templomban olyan korszakban, amikor a templom tanításra egyáltalában nem, hanem csak tisztán vallási szertartásokra szánt hely. A tanács a mischra törvényeinek szigorú tilalma ellenére a legnagyobb zsidó ünnepen törvényt ül, a bíráskodó testület éjszakának idején egy egész csomó tanút talál a rögtönzött üléshez. Fegyveres templomőrség tartóztatja le Jézust szombaton este, mikor a zsidóknak a fegyverviselés szigorúan tilos. A hollandus Brandt és a zsidó Joél teológus még [8] egy egész sor ilyen lehetetlenségre mutat rá és Brandt arra a következtetésre jut, hogy annak a lehetősége, mintha Jézust a tanács tényleg maga elé idézte és formálisan elítélte volna, magától megdől. Az adógarasról szóló történetben olyan pénz szerepel, amelyen a Caesar arcképe van rajta, már pedig közismert dolog, hogy a caesarok a zsidók érzékenységének kímélése végett részükre külön pénzt verettek a Caesar képe nélkül.

Mikor Jézus született, Máté szerint Heródes még életben volt. Pedig Heródes 4 évvel előbb halt meg, mint Jézus az egyház szerint született. Lukács szerint abban az időben született, amikor „Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld béirattatnék, 2. (E béíratás lett először, mikor Siriában Czirénius Tiszttartó volna.)” Ez pedig 7 évvel előbb történt Jézus elfogadott születési événél.

Hogyan magyarázható tehát a Jézus-legenda keletkezése? A legenda gerincét az ótestamentumnak Messiás eljövetelére vonatkozó jóslatai szolgáltatják. Messiás Dávid nemzetségéből leszen (Jeremiás XXIII. 5. 6.), ezért kétségtelenül Dávid nemzetségének városában, Betlehemben fog világra jönni (Micha V. 2.), eljövetelénél fény támad az égen, melyhez királyok zarándokolnak majd ajándékokkal gazdagon megrakódva (Jézsajás LX. 1.) egy prédikátor fogja előkészíteni útját (Ezsajás XL. 3.) „egy szamáron lovagolva jő királyod” (Zachariás IX. 9.), szegény ő és szamáron ül, utódja pedig Jézusnak neveztetik (Mózes V. 31, 7.).

Ha mindéhez hozzátesszük még, hogy a legenda többi elemét teljesen megtaláljuk a görögöknél és rómaiaknál akkor már teljesen ismert Buddha legenda-körben, világosan áll előttünk az emberiség egyik leggyönyörűbb legendájának a keletkezése is.

De világos az is, hogy vagy elfogadjuk Krisztusnak, az istenfiának, a megváltónak a létezését, vagy el kell ejtenünk azt a tanítást is, hogy Jézus az ember nem élt volna.

Renanék 50 százalékos kiegyezésére az evangéliumok alapot nem nyújtanak. Timár Miklós.

[…]

[12]

Alapított-e Krisztus egyházat?

Az egyház ki állottá a bibliai kritika megsemmisítő ítéleteit. Elviselte, hogy David Friedrich Strauss vallásos mondáknak nevezze az evangéliumokat. Elviselte a reformkatolikusokat és Canossába is vitte őket, az egyház elviseli a saját erkölcstelenségét: az egyház mindent el bir viselni. Elviselte és miért? Nekünk mindig nagy kedvünkre van, ha Prohászka Ottokár felel helyettünk:
– Mert kereszténynyé lett valaki nem azáltal, hogy Jézusnak, a rabbi ivadéknak tanítását magáénak vallotta, hanem azáltal, hogy magát a keresztény közösségbe felvette, hogy azt vallotta, amit ők tanítanak, hogy vallási dolgokban alávetette magát annak, amit e közösségek fejei jónak és igaznak mondottak.

Ezért. Nekik beszélhetünk mi, amit akarunk. Feltámaszthatjuk magát Jézust és beidéztethetjük koronatanúnak. Ok le fogják tagadni, mint ahogy egy ezredév óta letagadják Jézust azzal, hogy benne a szelídség és alázatosság, a nyomorúság béketűrésének mintaképét tiszteltetik, szemben azzal a valódi Jézussal, akit az evangéliumból ismerünk, aki forradalmár volt és mindenekfölött: papságellenes.

Az egyház hatalmi szervezet. Ezt nem mi mondjuk, hanem Prohászka Ottokár. Mert nem az történik ott, amit az írás mond, hanem amit a püspökök. Nem azt cselekszik, amit az írás ír elő, hanem amit a közösség megállapít. Nem az írás oldozza fel a lelkiismereti bilincseket és skrupulusokat, hanem a közösség. Azt fogják önök kérdezni: de hol van akkor Jézus? Mi is ezt kérdezzük. A reformkatolikusok is ezt kérdezték. A bibliamagyarázók is ezt kérdezték és a gondolkozó „hívők” is ezt kérdezték. Ezt fogják kérdezni időtlen-időkig az emberek, valahányszor az Egyház [12] dolgain megbotránkoznak, csudálkoznak és gondolkoznak: hol van Jézus?

És mit felel az Egyház? Előveszi az írást és citál az evangéliumból, mert azt mondja Máté: „Mert valahol ketten-hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok ő közöttük.” És Jézus mindig ott lesz, mert mindig az ő nevében gyűlnek össze. Mindaddig, amíg az egyház hatalmas, erős szervezet lesz, amíg vagyona lesz, mindaddig, amíg az emberiség nagy többsége csekély szabad idővel fog rendelkezni, megszakadás és jogfolytonosság hiánya nélkül úgy leszen, hogy Jézus mindig ott lesz és ők mindig az ő nevében gyűlnek össze. Mert Frémont mondja: „Nem az evangéliumok az alapjai az egyháznak, hanem az egyház alapja az evangéliumnak.”

Az egyház oly hatalmas, hogy magáévá tehetné a bibliakritika összes eredményeit és új kiadást rendezhetne David Friedrich Strauss, Kalthoff, Schell, Loisy abbé s a többi reformerek könyveiből. Füzetes olcsó kiadásokat csináltathatna belőlük, árusíthatná, vagy osztogathatná templomaiban, prédikáció közben csinálhatna reklámot ezeknek az indexre került könyveknek, mindez nem ártana neki, az Egyház még akkor is diadalmasan fenmaradna azzal az egy örök és változhatatlan taktikával: „hogy minden hatalmasat védi, aki őt befolyáshoz juttatja”.

Az egyház az egész modern kultúrát lekicsinylő fölényében ráerőlteti minden ma születő gyermekre, hogy: a megváltó az istennel való életközösség helyreállítása végett az ő isteni törekvéseinek emberi reprezentálására megteremtette a látható egyházat, amelynek feje a római pápa.

A reformkatolicizmus elhallgatott. Igaza volt. Mire menjenek azzal az egyházzal, amelynek megalakulásakor a niceai zsinatot vezető pogány Nagy Constantin, kinek egy olyan államvallásra volt szüksége, melyben maga nem hitt, hogy a jelenlévők mind egyértelműen mondják ki Krisztus istenségét, 2000 püspököt 300 kivételével erőszakkal némított el. Akkor a többség kételkedett Krisztus istenségében, ma a püspökök és papok mind az Egyház tanításain állanak. Vajjon mit érne a reformkatolikus kisebbség, amely azt tanította, hogy az egyházat élelmes emberek rótták össze?

Az Egyházzal tehát nem érdemes és nem is lehet vitatkozni. De mert a kérdés fel van vetve és mert nálunk Magyarországon még mindig fel lehet ilyen kérdést vetni, megfelelünk, nem abban a hitben, hogy az Egyházra mérünk vele érzékeny csapást, hanem megfelelünk úgy, mint ahogy megfelelnénk annak, aki pl. az energia megmaradásának elvét vonná kétségbe. Jézus kora reakcionáriusainak, a Mózes tanításait saját hasznukra fordító, népet zsaroló írástudóknak, farizeusoknak lett az áldozata. Akkor vált bizonytalanná a feje, mikor a zsidó papság rengeteg vagyonát, busás, jövedelmező állásait Jézus nyílt beszédei által veszélyeztetve látta. A zsidó papság túlsötéten látott és hebehurgyán ítélt. Jézus és tanítványai abban a hitben éltek, hogy a világ vége mihamar elérkezik s következik az utolsó [14] ítélet. „Ne szorgalmaskodjatok a holnapi napról és vegyetek példát az égi viadoroktól, melyek hitványabbak, mint az ember s az Úr mégis eltartja őket”, mondotta Jézus. Meg kell térni s el kell fordulni a világi előnyöket hajhászó zsidóktól. A világ el fog pusztulni, az egyetlen jó, amit tehettek, ha erények gyakorlásával az isten országára érdemesekké teszitek megatokat. Hartmann Ede, a kereszténységről írott kritikájában mondja: Jézus és tanítványai hasonlatosak voltak a váróteremben gyülekező türelmetlen emberekhez. Várták a vonat indulását, mely semmivel össze nem hasonlítható gyönyörökbe viszik őket. Semmivel sem törődtek, ami a várótermen kívül történik. Minden igyekezetük az volt, hogy le ne késsenek a vonatról. Ha ez a földi élet csak előkészület egy nagy boldogságra, akkor csak azt helyes cselekedni, amitől a boldogságot remélhetjük. így érthető a Péter apostol csinálta keresztény kommunizmus.

És vajjon megfér-e a földi élet megvetésének hirdetésével egy örök időkre megalapitott egyház gondolata? Úgy-e nem.

Loisy mondja a L'évangile et l'église-ben:

Jöttek élelmes emberek, akik megtoldottak az evangélium tanításait, melyeket addigi formájukban lehetetlen volt megtartani. És miután az emberek hiába várták az igért isten országának eljövetelét, megszervezték az egyházat, hogy ezzel a tömeg felcsigázott izgatottságát és várakozását kielégítsék.

A világvégi hangulat és a föld elpusztulásának makacs hite, ennek a hitnek a megléte történelmi realitás. Ezen a realitáson bukik el a Krisztus egyházalapításának tétele. Kőhalmi Béla.

Karácsonyi beszélgetés

Tizennégy 5-6 éves kis gyermek végzi az első elemi osztályt, együtt nevelkedve testi és lelki szabadságban. Két hónapja, hogy együtt tanulgatnak és most, amikor elbúcsúznak, hogy megünnepeljék a szeretet ünnepét, ezzel a beszélgetéssel fejezik be eddigi „beszéd- és értelemgyakorlataikat”. A beszélgetést gyorsíró jegyezte és eredeti formájában közöljük. A néni, 7 kis fiú és 7 kis leány. A néni: Gyerekek, tudjátok-e, micsoda ünnep lesz most nemsokára? A gyerekek: Karácsony!! Karácsony lesz, tudjuk! A néni: Karácsony nagy ünnep és azért kilenc napig nem lesz iskola, kilenc napig otthon maradhattok. (Gyerekek láthatóan elszomorodnak, csönd.) Hát miért búsultok, úgy szerettek iskolába járni? A gyerekek: Igen, nagyon jó iskolába járni! – Ha nincs iskola, az rossz! Én otthon is fogok iskolát csinálni. Hazaviszek valamit és csinálok iskolát! – Mindnyájan csinálunk otthon iskolát! – Mindent hazaviszünk! – Mit vigyek haza?! (Nagy lárma.) A néni: Hát mindnyájan külön akartok csinálni iskolát? Nem jobb együtt? Akkor nem is látnátok egymást. Nem szeretitek ti egymást? Óriási kiabálás: De nagyon szeretjük egymást! Én is nagyon szeretem! – Én is szeretem! A néni: Gyerekek, ne lármázzatok olyan borzasztóan, mint a vadak. Így nem tudunk beszélgetni. Csönd legyen. (Tapsol a kezeivel.) Senki se moccanjon. (Egy percre nagy csönd, majd Misi messzire hallható hangon kifújja az orrát.) Nagy nevetés, zsibongás. Egy kis lány: A Misi ősember! Mindnyájan: ősember, ősember!

1. Amilyennek a jövő iskoláját képzeljük, olyan intézmény megteremtésére állott össze néhány szabadgondolkozó szülő és tanító. Szülők, akik fontosnak tartják, hogy gyermekeik fejlődő értelmét megóvják azoktól a zavaroktól és lelki konfliktusoktól, melyek a vallástanítás szükségszerű velejárói és tanítók, akiknek örömük telik benne, hogy a hivatalos iskolák nyűgös formaságaitól menten tanítsanak gyermekeket. A szervezet, melyet alkottak nem iskola, nem vizsgáztat, nem ad bizonyítványt, megelégszik azzal, hogy tanít és nevel. Mi örömmel üdvözöljük e bátor kísérletet, mely a „morale laique” hódító útjának első állomása nálunk s örömmel használjuk fel az alkalmat, hogy olvasóinknak mintegy pillanatfelvételben bemutassuk az ott folyó munkát. Ez a kis beszélgetés sok szempontból nyújt érdekeset számunkra, de most, mikor egy ünnep ideológiájának pótlása aktuális, azért tartjuk különösen figyelemre méltónak, mert eleven cáfolatát látjuk benne annak a nagyon elterjedt aggodalomnak, hogy a nevelésnek a hitregékről való lemondása ünnepi hangulataiktól fosztja meg a gyermekeket s hogy nélkülök szürkévé és a gyermek számára élvezhetetlenné lesz a társadalmi kötelességek tanítása. Mihamarabb szerét fogjuk ejteni, hogy olvasóinkat mas oldalról is megismertessük ezzel a „par excellence” szabadgondolkozó intézménynyel. A szerk.

[…]

[18] A gyerekek: Mi most is együtt dolgozunk! Együtt gondolkozunk! Ajándékot adunk karácsonykor! Ha én nagy leszek, ki fogok találni valamit! Ha én nagy leszek, akkor is lesz valami új. Ha én is! Ha éri is! (Kiabálás.) A néni: Most, hogy már tudjátok, hogy az ősembernek milyen rossz dolog volt régen karácsonykor az erdőben, mire emlékeztet a karácsonyfa? A gyerekek: Az erdőre! A néni: Es a sok fényes gyertya rajta? A gyerekek: A tűzre! A lámpára! Örülnek, hogy nekünk van tűz és szép, jó meleg és minden és az ősembereknek nem volt semmi. A néni: Hát ajándékokat miért kaptok? A gyerekek: Mert jók vagyunk! A néni: Azért kaptok ajándékot, mert ma van a szeretet ünnepe és mert a szüléitek szeretnek benneteket. Hogy mutatjátok meg, hogy ti is szeretitek a szüleiteket? A gyerekek: Puszizunk! Nem, hanem hogy jók vagyunk és aluszunk és mindent megteszünk. A néni: Igen, igen, legyetek jók. Most menjetek haza és meséljétek el a szüléiteknek mindazt, amit ma hallottatok. Beszéljetek meg velük mindent, mert a jő gyerek mindent megmond a szüleinek. A gyerekek: Mindent megbeszélünk! A mamával, apával! A Manczi nénivel! A nagymamával! A konyhalánynyal! A nagypapával! Nevetés, lárma, kacagás. Búcsúzás után távoznak. A beszélgetést vezette és a gyorsírói jegyzeteket közli.

Strickerné Pólanyi Laura dr.

Az egyházi vagyon Magyarországon

[…]

A katolikus egyház kezén levő vagyon a magyar törvények szerint a magyar állam tulajdona.

[…]

TÁRSADALMI KÉRDÉSEK

A keresztény-szocializmus

Az utolsó évtizedekben, amióta a szocializmus megkezdte hódító útját a kulturállamokban, Európa katolikus államaiban egy új párt keletkezett: a keresztény-szocialista párt.

A párt élén mindenütt az uralkodó osztály tagjai állottak és állanak máig is; katholikus mágnások, püspökök, érsekek. A párt tagjai azonban a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból sorakoznak.

A katholikus mágnások mellett ott találjuk a parasztságot, a mezőgazdasági munkások tömegét, a kismestereket, a kiskereskedőket, valamint az ipari munkásokat is.

A párt programmja két nagy és egymással sok tekintetben szembenálló világnézet, a keresztény és a szocialista világnézet egyesítése. A keresztény világnézet, noha eredeti, krisztusi formájában a szegények vallása volt és a kommunizmust hirdette, ma már egészen a fennálló társadalmi rend védőjéül szegődött. A magántulajdon védelmét hirdeti a tízparancsolat két pontja: ne lopj és ne kívánd meg a felebarátod tulajdonát. A keresztény világnézet parancsolja az urak tiszteletét, az alázatot, a szegény sorsban való passzív megnyugvást. Az e földön szenvedőknek túl világi boldogságot ígér.

A szocializmus ennek éppen ellenkezője. A magántulajdont a társadalom mai fejlettségében fölöslegesnek és károsnak tartja. Nem könyörületességet és megnyugvást, hanem igazságot és harcot hirdet. Az egész mai társadalom megbuktatására törekszik; nem a túlvilági életben, hanem itt a földön akarja megteremteni az emberiség számára a boldogság külső feltételeit, kultúrát, jólétet, nyugodt megélhetést.

Hogyan lehet két ilyen ellentétes világnézetet egybekapcsolni? Egy közös területe van a szocializmusnak és a kereszténységnek, amelyben megegyeznek: a mai kapitalista társadalom kritikája.

A kapitalista társadalmi rend a maga kíméletlen kizsákmányolásával, a kisemberek tömeges lesülyedése a proletariátusba, a vagyon összehalmozódása egyes óriási vagyonú emberek kezében, a nők és gyermekek ipari munkája, az a lázas gazdasági élet, amit a kapitalizmus megteremtett, mindez ellenkezik a középkori gazdasági viszonyokra bazírozott keresztény ideológiával. A kereszténység ideálja a kegyes földesúr, aki nagyúri voltának épségben tartása mellett jóakarólag leereszkedik parasztjai közé, meghallgatja bajaikat és segít rajtuk; az alázatos paraszt, aki kalaplevéve és kézcsókolva áll az ura előtt; a józan kismester, aki vasárnaponként a kórusban énekel, legényeivel együtt eszik és dolgozik. De hova lehessen elhelyezni ebbe a világrendbe a modern nagygyárost, aki sok ezer munkást alkalmaz; a tőzsdejátékost, a vasúti vállalkozót, a munkásagitátort; az otthon és rendes életmód nélkül ide-oda dobált ipari munkások százezreit, a nyomorgó nőket és a gyári munkára kárhoztatott iskolás gyermekeket.

A kapitalista társadalmi rend kritikájában találkozott a két különben annyira szembenálló világnézet, a kereszténység és a szocializmus. A első keresztény-szocialisták szocialistáknak vallották magukat, mert – épp úgy, mint az igazi szocialisták – a kapitalizmus által okozott társadalmi bajokat akarták megszüntetni. Az első keresztény-szocialisták, Le Play, Schaffte, Vogelsang stb. a kapitalizmus visszaéléseit élesen kritizálták; Le Play és Vogelsang kritikáját bármely szocialista magáévá teheti.

A kritikán túl azonban megszűnt a közösség a szocializmus és a keresztény-szocializmus közt.

A történelmi materializmuson alapuló szocializmus a kapitalizmust mint az emberiség fejlődésének egy szükséges lépcsőfokát fogta fel. Bármily bajokat okoz is a szegény nép osztályoknak, végeredményében az emberiségnek mégis javára válik, mert a termelőképességet hihetetlenül fokozza és így a kommunisztikus termelést és vele a szociális társadalmat készíti elő. A kapitalista társadalom bajai, a szocializmus felfogása szerint, szükséges velejárói a kapitalizmusnak: nem az egyes kapitalistának szívtelensége, rosszasága, hanem maga a kapitalista társadalom okozza a munkásság kizsákmányolását és az összes bajait a mai társadalmi rendnek.

A keresztény-szocializmus ellenben a kapitalizmust véletlen rossznak tekinti, valami olyasminek, amit vissza lehetne csinálni, ami elmúlik, ha az emberek visszatérnek a keresztény világnézethez. A keresztényszocializmus eredeti formájában teljesen reakcionárius jellegű, a régi hűbéri, középkori világot akarja visszaállítani. Ez az a pont, amely a katolikus főurak keresztény-szocialista voltát magyarázza meg. A mágnásoknak fáj, hogy a nagygyárosok és bankárok gazdagabbak és hatalmasabbak, mint ők; hogy a gyáripar elvonja tőlük a munkaerőt, hogy társadalmi tekintélyük és politikai súlyuk a nagyburzsoázia emelkedésével arányosan alábbszáll. Ez hozza őket össze a munkásokkal a keresztény-szocializmus táborában.

[29] „Ily módon támadt a hűbéri szocializmus, félig siralom, félig gúny nyal, félig visszhang a múltból, félig a jövő fenyegetése, hellyelközzel szívén találva a burzsoáziát keserű, szellemesen marcangoló ítéletével, mindenkoron komikusán hatva azzal a tökéletes képtelenséggel, hogy a modern történet menetét megértse.

A proletár koldustarisznyát zászlóként lengették kezükben, hogy a népet maguk köré gyűjtsék. Mihelyt azonban követte őket, azonnal meglátta hátsó részükön a hűbériség ócska címerét és hangos és tiszteletlen kacagással hagyta őket faképnél.”

Ezeket a kitűnően jellemző sorokat találjuk Marxnál a kommunista kiáltványban a „hűbéri szocializmusról”, amint abban az időben a szocializmus ezen válfaját nevezték.

Ahol azonban a keresztény-szocializmus, mint politikai párt, nagyobb hatalomra vergődött, nem mint a főurak pártja, hanem mint a kisemberek, a mesteremberek, kiskereskedők és parasztok pártja szerepelt.

A kapitalizmus nagy pusztítást végzett az önálló ekszisztenciák körében. Egész iparágak, mesterségek pusztultak ki; helyükbe a nagyipar gyári termékei léptek. Ez a pusztulás pedig lassú, a haldoklás hosszantartó volt. A kismesterek körömszakadtáig védekeztek a kapitalizmus olcsó árui ellen: éjt-napot összefogva dolgoztak és dolgoztatták legényeiket, inasaikat és gyerekeiket, hogy valahogy megálljanak a versenyben.

Hasonlókép megszenvedte a kapitalizmus terjeszkedését a parasztság is. A jobbágyság felszabadításával, az árutermelés terjedésével, a modern hitelviszonyokkal járó eladósodással a parasztság helyzete rosszabbodott. Az uzsoratőke különösen kivette részét a parasztság kizsákmányolásában. A kapitalizmus által szorongatott kispolgári és paraszttömegek képezték a keresztény-szocialista pártok fő kontingensét.

Az uzsoratőkések, valamint a gyárosok között nagyszámban találhatók a zsidók; könnyű volt tehát a kapitalizmus kritikáját az antiszemitizmussal és a kereszténység dicsőítésével összekapcsolni. Ilyen módon keletkezett a kispolgári antiszemita keresztény-szocialista párt, amelynek legtisztább típusa a Lueger vezetése alatt álló bécsi keresztény-szocialista párt volt.

„Ez a szocializmus fölötte éleselméjűen taglalta a modern termelési viszonyok ellenmondásait. Leleplezte a nemzetgazdászok színeskedő szépítgetéseit. Megdönthetetlenül bebizonyította a gépeknek és munkamegosztásnak pusztító hatását, a tőke és földbirtok összpontosulását, a túltermelést, a válságokat, a kispolgár és paraszt szükségszerű bukását, a proletárság nyomorát, a termelés fejetlenségét, a gazdagság megoszlásának kiáltó visszásságait, a nemzeteknek egymás ellen viselt ipari élet-halál harcát, a régi erkölcsök, a régi családi állapotok, a régi nemzetiségek pusztulását.

Pozitív tartalma szerint ez a szocializmus vagy a régi termelési és közlekedési viszonyokat akarja helyreállítani és vele egyetemben a régi tulajdonviszonyokat és a régi társadalmat, vagy a moderntermelési és közlekedési viszonyokat akarja erőszakkal a régi tulajdonviszonyok korlátai közé szorítani, ama tulajdonviszonyok közé, amelyeket szét kellett vetnie. Mindkét esetben reakciós is és utópisztikus is.”

[30] Marx jellemzése minden tekintetben áll a kispolgári keresztényszocializmusra is, ez is reakciós, mert egy elmúlt társadalmi rend visszaállítására törekszik és utópisztikus, mert nem a gazdasági erők fejlődése, hanem az emberek gondolkozásmódjának megváltoztatására törekszik.

Az az ellenmondás, amely a keresztény-szocializmusban eredettől fogva bennerejlik, két ellentmondó világnézet, a kereszténység és szocializmus öszeegyeztetése, persze az egész politikai irány bukását okozza. Annál inkább így van ez, mert hisz a vezetők nagy része tisztán látja ma már a keresztény-szocializmus programmjának keresztülvihetetlenségét. Amíg az alapítók legalább egyénileg tiszteletreméltó, becsületes emberek voltak, akik tényleg azt hitték, hogy az általuk hirdetett politikai programm megvalósítása a kapitalizmus által szorongatott néposztályoknak javára válnék, a mai keresztény-szocializmus hirdetői tudatosan valótlant hirdetnek.

A keresztény-szocializmus átalakult az uralkodó osztály harci eszközévé: a keresztény-szocializmus az uralkodó osztály által az elnyomott osztályokra tukmált ideológia, amely alkalmas arra, hogy ezek a fölszabadítási harcát megnehezítse. A keresztény-szocializmus egészen a klerikalizmus, a katolikus egyház, a földbirtokosok és nagytőkések szolgálatába állott. A kapitalizmus kritikája egyre gyengébb és enyhébb lesz, már csak a kapitalista rend „kinövéseit” ostorozza. Különösen a zsidó kapitalistákat veszi célba. A keresztény-szocializmusból kiveszett a szocializmus, csak a kereszténység, a minden társadalmi berendezésbe békésen belenyugvó, minden meglevő kizsákmányolást szentesítő kereszténység maradt meg.

A belső ellentmondás okozza tehát a keresztény-szocializmus bukását. Minél inkább alakul át az uralkodó osztályokra kedvező ideológiává, minél inkább igyekszik az uralkodó osztályok, a katolikus egyház, a nagybirtokosok és nagyburzsoák érdekét szolgálni, annál inkább elveszti hitelét a tömegeknél. A felvilágosodás haladásával egyre nehezebb lesz a tömegekre a vallásos érzés segítségével idegen osztályok politikáját tukmálni. A keresztényszocializmus ma már csak a legmaradibb, legműveletlenebb néprétegekben lel hívőkre. A felvilágosodás haladásával a keresztényszocializmus mint ideológia, mint programm teljesen elveszti vonzóerejét és vele megszűnik a keresztény-szocialista párt is.

Nagyon érdekes ebből a szempontból a keresztény-szociális szakszervezetek fejlődése. Ezek a szervezetek eleinte a munkások és munkaadók harmóniáját hirdették és a sztrájkokat perhorreszkálták. Amint azonban megerősödtek és kifejlődtek, a reális érdek győzött a hamis ideológia fölött. A németországi keresztényszociális alapon álló szakszervezetek manapság épp úgy sztrájkolnak, gyakorlatilag épp olyan osztályharcot folytatnak, mint a szociáldemokrata szakszervezetek. Hasonló sors vár minden keresztényszocialista pártra; vagy ragaszkodik eredeti programmjához, akkor hivei elhagyják, vagy ragaszkodik híveihez, akkor kénytelen eredeti programmját föladni.

[31] A társadalmi fejlődés bizonyos fokán mindenütt van talaja a keresztény-szociális mozgalomnak: abban a stádiumban, mikor az egyes néposztályok elégedetlenek, de sanyarú helyzetük okait és a kivezető utat nem látják. Éppen ezen a ponton van most Magyarország is. Ezért előreláthatólag Magyarországon is lesz a közel jövőben keresztény-szociális mozgalom, amely azonban pár évtized alatt ugyanolyan sorsra fog jutni, mint a külföld hasonló mozgalmai.
Varga Jenő.

TERMÉSZETTUDOMÁNY

Újabb kozmikus elméletek

[…]

Az átöröklésről

[…]

SZEMLE

Körkérdés a választójogról

[…]

Mozgalom

A Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesülete

november hó 20-án tartotta évi rendes közgyűlését. Dr. Vámos Henrik elnöki megnyitója után Rubin László titkár terjesztette elő a vezetőség jelentését, mely a szegedi és temesvári fiók-egyesületek alakításáról és a Szabadgondolat megindításáról számolt be. Havas Miksa pénztáros jelentését dr. Ertler Hermann terjesztette elő, vázolva az egyesület anyagi helyzetét. Forbáth Rafael ellenőr jelentése után a közgyűlés a lelépő tisztikarnak a felmentést egyhangúlag megadta és az új tisztikart a következőképpen választotta meg: Elnök: Lengyel Imre ny. kir. Ítélőtáblái bíró; alelnökök: dr. Madzsar József, dr. Szende Pál, dr. Laufer József; főtitkár: dr. Basch Imre; titkárok: dr. Erller Hermann, dr. Gergely Jenő, dr. Székely Hugó; ügyész: dr. Balogh N. Imre; pénztáros: Sándor Dénes; ellenőr: Forbáth Rafael; gazda: dr. Frigyes Béla.

Az egyesület választmánya december 2-án tartotta első ülését, melyen kebeléből végrehajtó- és szerkesztő-bizottságot küldött ki; megállapította a főtitkár előterjesztésére a legközelebbi munkaprogrammot és a tagoknak figyelmébe ajánlotta a lapagitációt. A mozgalom erősödésének jele, hogy ez őszszel a központ az eddiginél nagyobb mérlékben volt képes a fiókokat előadás-szükségletük kielégítésében támogatni.

Az eperjesi Martinovics-körben

dr. Szende Pál „Az erkölcs fejlődése”, dr. Rónai Zoltán „Nemzeti és nemzetközi elemek a kultúrában” címen tartottak előadásokat.

A kassai Bacsányi-körben

dr. Fülöp Zsigmond: „Természettudományos gondolkozás”, dr. Pólányi Károly pedig „Szabadgondolat és kultúra” címen tartották meg előadásaikat.

A szegedi Ferrer-körben

dr. Rohonczy Hugó a „Természettudományos világnézeti ől”, dr. Fülöp Zsigmond pedig az „Elet és a halál problémájáról” adtak elő.

A Szabadgondolkodők Aradi Egyesülete

a kongregációnak az aradi állami középiskolába való bevonulása ellen tiltakozott és az ultramontanizmus ellen országos akció megindítását határozta el.

A Galilei Kör

november-decemberi működésének nagyobb része szemináriumaira esik. A szabadgondolkodó szemináriumban Lóránt Jenő tartott előadást a szabadgondolkodó világszemléletről, e szeminárium befejezéséül pedig vitát rendezett a kör a szabadgondolkodó mozgalomról. A vitában részt vettek dr. Kende Zsigmond, dr. Pólányi Károly, Rubin László és dr. Székely Hugó s részint a mozgalom elméletét fejtették ki, részint pedig gyakorlati kérdéseit vitattak meg, különösen a szekularizáció kérdését és a felekezetnélküliséget.

A kór természetfilozófiai szemináriuma dr. Dienes Pál vezetése mellett és Marx szemináriuma dr. Varjas Sándor vezetése mellett minden héten tartott megbeszéléseket. Az orvosi fakultás Freud psychoanalisiséről rendezett szemináriumot, melyet dr. Ferenczi Sándor tartott meg minden hétfőn. Ugyanezen szakosztályban dr. Surányi Ede az anaphylaxiáról, Pólányi Mihály pedig a kolloidkémiáról beszélt egy-egy órás szemináriumban.

A jogi szakosztályban dr. Beck Salamon megkezdte a sztrájkkérdésről szóló szemináriumot. Az első órán a sztrájk nemzetgazdasági jelentőségét beszélték meg, januárban folytatólag magánjogi és büntetőjogi vonatkozásairól lesz szó. A technikus szakosztályban Hoor-Tempis Mór műegyetemi tanár tartott előadást. A kör a nőkérdésről szóló előadássorozatából két előadást tartott a régi képviselőház nagytermében. Az elsőt Strickerné dr. Pólányi Laura tartotta: A nő társadalmi és gazdasági helyzete címen, a másodikat dr. Rónai Zoltán: A család fejlődése címen.

November 13-án a Galilei Kör kezdeményezésére ugyancsak a régi képviselőház nagytermében a budapesti könyvtári viszonyokkal foglalkozó diákgyűlés ült össze, amely a könyvtárak kibővítését és a szükséges reformokat sürgette. A szemeszter utolsó nagyobb előadását dr. Ágoston Péter tartotta december 17-én Militarizmus és háború címen.

A kör tagjai több szakegyletben tartottak előadásokat és rendeztek munkásmatinékat. A megüresedett tisztviselői állások betöltése céljából december 10-én rendkívüli közgyűlést hivtak egybe, amelyen a Galilei Kör tisztikarát a következőképpen egészítették ki: Elnök lett: Rubin László, főtitkár: dr. Gines Miklós, első titkár: Scheff- Dabis László, főpénztáros: Weisz Alfréd, háznagy: Bittera Kálmán. A kör december 5-én és 18-án tagértekezleteket tartott, melyeken a vidéki agitációt és a kör legközelebbi programmját beszélték meg.

Issue Informations

Src: http://mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1912/1912_01.pdf
Original Publication: Szabadgondolat, 2.1, January 1912
Other Languages:

Lge	Name
EN	Free Thought 1912/1
DE
FR	Libre Pensée 1911/7
ES	El Pensamiento Libre 1912/1