Az esküdtszéki reform: Difference between revisions

From Karl Polanyi
Jump to navigation Jump to search
No edit summary
No edit summary
 
(9 intermediate revisions by the same user not shown)
Line 1: Line 1:
[210] Az ősember – mint  Feuerbach  mondotta  – Istent  a  saját  képére  teremtette. Ezért mutat fel az annyi atavisztikus mondát. p. k
{{Hungarian to re-read}}


[221] Minden út Rómába vezet, ha visszafelé megyünk rajta! p. k
Ausztriának csak egy főrendiháza van és így az „esküdtszék reformja” ott egyelőre papiroson marad. Nekünk sajnos két főrendiházunk is van és nem tudni, melyikre illik rá jókban az, hogy „urakháza”. Balogh Jenő mindenesetre helyes érzékkel az u. n. képviselőház elé terjesztette azt a javaslatát, amelylyel egy elvi jelentőségű esetben, mint aminő a nyomtatvány útján elkövetett királysértés vétsége, az esküdtszék alól ki akarja rántani a gyékényt. A bejelentett „sajtótörvény” is úgy látszik, be nem jelentett „esküdtszéki reform”-nak készül. Hát majd mire készül akkor a sanda mészáros, ha egyszer megtanul egyenesen nézni és bejelenti „az igazi esküdtszéki reformot”, amint azt a „P. LI.” és a „B. H.” nem szűnnek meg napirenden tartani . . . Ausztriában egyelőre csak a hivatásos urak, a főrendek mulatnak azzal, hogy a nép intézményeit ócsárolják és in effigie máglyára vessék.


== The Text ==
Az „esküdtszék reformja” – tisztában vagyunk vele – azóta szükséges, amióta ez az intézmény kezd a gyakorlatban beválni. A polgárjogok biztosítékaképen jött létre és mindenki meg volt vele elégedve, amíg a polgári jogokat esetrőlesetre elárulta. De amióta a polgárjogokat néha valóban megvédelmezi, azóta halálra van ítélve. Amíg politikai perekben az esküdtszék csak úgy ítélt, akár az állam által fizetett és a kormány által előléptetett szakbíróság, addig az esküdtszéken semmi reformálni valót sem találtak. Amíg szocialista perekben az esküdtszék 12 esküdtje csak azért ült ott, hogy ellesse a 3 szakbíró szándékát és azt verdiktbe öntse, addig az „a néplélek szabad megnyilatkozása” volt. Amíg a „népbírák” csak arra voltak jók, hogy akkor is elítéljék a „lelketlen izgatót”, amikor a szakbíróságot esetleg jogi vagy elméleti aggályok feszélyezték, addig az esküdtszék „a polgárság élő lelkiismerete” volt. Amíg az esküdtpolgárok az államrend elleni támadást láttak az „Elvtársak!” megszólításban, lázadást a jogtűben és pokolgépet minden kavicsban, amelylyel egy ablakot bevertek, amíg a jámbor népbírákat akár a szavazónyájat vagy templomtölteléket fel lehetett használni mindenfajta misztifikációra, amelyet az uralkodóosztály Justicia istenasszony nevével elkövetni merészkedett, – addig az szabad polgárok szabad esküdtszéke volt, a tiszta erkölcs támasza, talpköve, mely ha megvesz, Róma ledől s rabigába görnyed!


Ausztriának  csak   egy főrendiháza  van  és  így  az  „esküdtszék reformja”    ott    egyelőre    papiroson    marad.   Nekünk    sajnos    két    főrendiházunk  is  van  és  nem   tudni,   melyikre  illik  rá  jókban  az, hogy   „urakháza”.  Balogh  Jenő mindenesetre  helyes  érzékkel  az   u.  n.  képviselőház  elé  terjesztette  azt  a  javaslatát,   amelylyel  egy elvi  jelentőségű esetben,  mint  aminő a   nyomtatvány  útján  elkövetett  királysértés  vétsége,   az   esküdtszék   alól  ki  akarja  rántani  a  gyékényt.  A  bejelentett  „sajtótörvény”  is  úgy  látszik,   be  nem  jelentett „esküdtszéki  reform”-nak  készül.   Hát  majd  mire  készül  akkor   a  sanda  mészáros,   ha  egyszer  megtanul  egyenesen  nézni  és bejelenti  „az  igazi  esküdtszéki  reformot”, amint  azt  a „P.  LI.”  és  a  „B.  H.”  nem  szűnnek  meg  napirenden  tartani  .  .  .  Ausztriában  egyelőre  csak  a  hivatásos  urak,   a  főrendek  mulatnak  azzal,   hogy a nép intézményeit ócsárolják és in effigie máglyára vessék.
Amíg tehát az esküdtszék felesleges volt, mert csak a szak- bíróság feladatát kendőzte népszerű álarccal, addig szükségesnek tartották. De amióta a „Népszavát” nem ítélik el úgy, mint ahogy azt az ügyész úr elő
menetele éppen megkívánta volna és ráadásul még Kovács Gyulát is felmentették, kiderülvén tehát, hogy valóban milyen szükség van az esküdtszékre, hogy annak alkalmazkodási képessége és biztonsági szelepvolta minőnagy
hasznokat hajthat válságos időkben a közéleti erkölcs és magasabb emberi értékek nézőpontjából, azóta az esküdtszék, amelyet hova- tovább egy fél évszázada ismertek, hirtelen „nem vált be”. Miért {{Page |n°=212}} „nem vált be” éppen akkor, amikor bevált, miért „volt szükség rá” addig, amíg semmi szükség sem volt rá és most, hogy végre valóban szükség van rá, miért derül ki éppen akkor, hogy voltaképen felesleges, sőt káros is?


Az „esküdtszék reformja”  – tisztában vagyunk vele    –    azóta    szükséges,   amióta  ez  az   intézmény  kezd  a  gyakorlatban  beválni.   A  polgárjogok  biztosítékaképen  jött  létre  és  mindenki  meg  volt  vele  elégedve,  amíg  a  polgári  jogokat  esetrőlesetre  elárulta.   De  amióta  a  polgárjogokat  néha  valóban  megvédelmezi,  azóta  halálra  van  ítélve.   Amíg  politikai   perekben   az  esküdtszék  csak  úgy  ítélt,   akár  az  állam  által  fizetett  és   a  kormány  által  előléptetett  szakbíróság,  addig  az  esküdtszéken  semmi  reformálni  valót  sem  találtak.   Amíg  szocialista  perekben  az  esküdtszék  12  esküdtje  csak  azért  ült  ott,   hogy   ellesse  a  3  szakbíró  szándékát  és  azt  verdiktbe  öntse,  addig az „a  néplélek szabad  megnyilatkozása”  volt.  Amíg  a „népbírák”  csak  arra voltak  jók, hogy akkor  is  elítéljék  a „lelketlen  izgatót”,  amikor  a szakbíróságot  esetleg  jogi  vagy  elméleti  aggályok  feszélyezték,   addig  az  esküdtszék  „a  polgárság    élő lelkiismerete”    volt.    Amíg    az    esküdtpolgárok    az államrend elleni támadást  láttak az   „Elvtársak!”    megszólításban, lázadást  a   jogtűben  és   pokolgépet  minden  kavicsban,   amelylyel  egy  ablakot  bevertek,   amíg   a  jámbor  népbírákat  akár  a  szavazónyájat    vagy    templomtölteléket    fel    lehetett    használni    mindenfajta    misztifikációra,    amelyet    az     uralkodóosztály     Justicia    istenasszony    nevével  elkövetni  merészkedett,   –  addig  az  szabad  polgárok  szabad  esküdtszéke  volt,  a  tiszta  erkölcs  támasza,  talpköve,  mely  ha  megvesz, Róma ledől s rabigába görnyed!
Az esküdtszék ellenségei azonban nem hagyják magukat sarokba szorítani. Szerintük nem erről van szó, hanem az esküdtszék egyéb működéséről. Az esküdtszék t. i. nemcsak politikai perekben ítél, hanem közönséges bűncselekmények tárgyában is, és pedig éppen főbenjáró bűnök tárgyában. Igaz ugyan, hogy az esküdtszék jelentősége a politikai ítélkezéssel van elválhatatlanul egybeforrva, hogy ez a hatásköre tette azt a demokrácia büszkeségévé, az alkotmányosság mentsvárává, a szabadság zálogává és miegyébbé, aminek azt több-kevesebb joggal, amíg engedelmes háziállat volt az uralkodóosztály elnevezte, de erről hirtelenül mindenki megfeledkezik.


Amíg  tehát  az   esküdtszék   felesleges  volt,   mert  csak  a  szak-  bíróság   feladatát    kendőzte    népszerű álarccal,   addig    szükségesnek    tartották.  De  amióta  a   „Népszavát”  nem  ítélik  el  úgy,   mint   ahogy  azt  az  ügyész  úr  elő
Hirtelenül az esküdtszék nem egyéb, mint bíróság, akár a járásbíróság, vagy az elöljáróság mint elsőfokú iparhatóság. Hirtelenül csak arról van szó, hogy Vucsetics Mária 19 éves mindenest, aki miután kedvesére lúgot öntött és a többit szép rendesen felhajtotta, de mégsem halt bele, utóbb pedig, amiután felmentették, de kenyeret nem adtak neki, ugyancsak Vucsetics Máriának nevezett, de anyakönyvezetlen csecsemőjét, még mielőtt az egy órája ezen a világon lett volna, a test és lélek gyötrelmeitől megtörtén visszaengedte a másikba, hogy így az éhenhalástól megmentse szegénykét, ismét felmentették. . . Hirtelenül csak arról van szó, hogy az esküdtszék talán túlsok ilyen Vucsetics Máriát enged át büntetlenül . . . Legjobb lesz tehát eltörölni, hirtelenül így folytatják, mert akkor Vucsetics Mária a szakbíróság elé kerül és ott az ilyen nem történhetik meg. Mint látnivaló, hirtelenül kizárólag Vucsetics Máriáról beszél mindenki, akivel különben senki sem törődik és hiába magyarázzuk, hogy az esküdtszékről van szó, arról, amelyet a 48-iki forradalmak teremtettek avégett, hogy az uralkodók törvényei és az uralkodók birái elől menedéket találhasson a nép saját választottjainak esküje mögött, az esküdtszékről, amelynek a forrásaihoz jár ifjúi erőt inni az igazság, ha eltikkadt a paragrafusok sivatagában és amelyre támaszkodva a jog lebírhatatlan őserőt sziv magába, mert a szülőanyját, a népet érzi a talpa alatt.
menetele  éppen  megkívánta  volna  és  ráadásul  még  Kovács  Gyulát  is  felmentették,   kiderülvén  tehát,  hogy   valóban    milyen    szükség    van    az    esküdtszékre,   hogy    annak    alkalmazkodási    képessége    és   biztonsági    szelepvolta    minőnagy   
hasznokat  hajthat  válságos  időkben  a   közéleti  erkölcs  és  magasabb  emberi  értékek  nézőpontjából,   azóta  az  esküdtszék,   amelyet  hova-  tovább  egy  fél  évszázada  ismertek, hirtelen  „nem  vált  be”.  Miért  [212] „nem  vált  be”  éppen  akkor,   amikor  bevált,   miért  „volt  szükség 
rá”  addig,   amíg  semmi  szükség sem  volt  rá  és  most,   hogy  végre valóban  szükség  van  rá,   miért  derül  ki  éppen  akkor,   hogy   voltaképen felesleges, sőt káros is?
Az  esküdtszék  ellenségei  azonb
an  nem  hagyják  magukat  sarokba 
szorítani.   Szerintük  nem  err
ő
van   szó,   hanem  az   esküdtszék  
egyéb  m
ű
ködésér
ő
l.   Az  esküdtszék  t.   i.   nemcsak  politikai  perek- 
ben  ítél,   hanem  közönséges  b
ű
ncselekmények  tárgyában  is,   és  
pedig    éppen    f
ő
benjáró    b
ű
nök    tárgyában.   Igaz    ugyan,   hogy   az  
esküdtszék    jelent
ő
sége    a   politikai    ítélkezéssel    van    elválhatatlanul   
egybeforrva,   hogy   ez  a   hatásköre  tette  azt  a   demokrácia  büszke- 
ségévé,  az   alkotmányosság  mentsvárává,   a   szabadság  zálogává  és  
miegyébbé,   aminek    azt    több-keve
sebb    joggal,   amíg    engedelmes   
háziállat  volt  az  uralkodóosztály  elnevezte,  de  erről  hirtelenül  mindenki megfeledkezik.


Hirtelenül  az   esküdtszék  nem  egyéb,   mint   bíróság,  akár  a   járásbíróság,   vagy  az  elöljáróság  mint  elsőfokú  iparhatóság.   Hirtelenül  csak  arról  van  szó,  hogy  Vucsetics  Mária  19  éves  mindenest,  aki miután  kedvesére  lúgot  öntött  és a  többit  szép  rendesen  felhaj- 
Hiába magyarázzuk azt is, hogy Vucsetics Máriával nincs is baj és hogy az ilyen ítélkezés még mindig jobb, mint a szakbíróságé, amely ilyenkor mindig rossz. így sem sikerül őket sarokba szorítani. Helyesebben sikerül, de éppen ebben a sarokban érzik jól magukat. Legfőbb vágyuk elhitetni a világgal, hogy valóban az esküdtbíróságnak a közönséges bűncselekményekkel szemben tanúsított magatartása teszi őket olyan hirtelen „reformistákká”. Legfőbb vágyuk, hogy észre ne vegyék azt a lázas figyelmet, amelylyel az esküdtszék minden politikai ítéletét követik és azt a petyhüdt közönyt, amelylyel a Vucsetics Máriák sorsát kísérik . . .Bármennyire nyilvánvaló minden figyelmes szemlélő számára, {{Page |n°=213}} hogy az „esküdtszéki reform” kizárólag attól a bosszúérzéstől van sugallva, amelyet a reakció a titokbanszövetségeseihez számított esküdtszék árulása miatt táplál, nézzük meg mégis mi az igazság abból, amit ürügyként hoznak fel és amit legalább nyíltan hangoztatni mernek?
totta,  de  mégsem  halt  bele,  utóbb 
pedig,  amiután  felmentették,   de  
kenyeret  nem  adtak  neki,  ugyancsa
k  Vucsetics  Máriának  nevezett, 
de  anyakönyvezetlen  csecsem
ő
jét,  még  miel
ő
tt  az  egy  órája  ezen  a  
világon  lett  volna,  a  test és  lélek  gyötrelmeitől  megtörtén  visszaengedte  a   másikba,   hogy   így  az éhenhalástól  megmentse  sze- 
génykét,  ismét  felmentették.   .  . 
Hirtelenül  csak  arról  van  szó,  
hogy   az   esküdtszék   talán  túlsok 
ilyen  Vucsetics   Máriát  enged  át 
büntetlenül  . . . Legjobb  lesz  tehát  e
ltörölni, hirtelenül  így  folytat- 
ják,  mert  akkor  Vucsetics  Mária  a 
szakbíróság  elé  kerül  és  ott  az
ilyen    nem    történhetik    meg.    Mint látnivaló,    hirtelenül    kizárólag Vucsetics    Máriáról    beszél    mindenki,  akivel  különben  senki  sem törődik  és  hiába  magyarázzuk,  hogy  az  esküdtszékről van   szó,  arról,   amelyet   a   48-iki  forradalmak  teremtettek  avégett,  hogy  az  uralko- 
dók  törvényei  és  az  uralkodók  birái  elől  menedéket  találhasson a nép  saját  választottjainak esküje  mögött,   az  esküdtszékről,  amelynek  a  forrásaihoz  jár  ifjúi erőt  inni  az   igazság,   ha  eltikkadt  a paragrafusok  sivatagában  és   amelyre  támaszkodva  a  jog  lebírhatatlan őserőt  sziv  magába,  mert  a  szülőanyját,  a  népet  érzi  a talpa alatt.


Hiába  magyarázzuk  azt  is,  hogy  Vucsetics  Máriával  nincs  is  baj és  hogy  az  ilyen  ítélkezés  még  mindig  jobb,  mint  a  szakbíróságé, amely  ilyenkor  mindig  rossz.  így  sem  sikerül őket  sarokba  szorítani.  Helyesebben  sikerül,  de éppen  ebben  a  sarokban  érzik  jól magukat.    Legfőbb    vágyuk    elhitetni    a    világgal,    hogy    valóban    az esküdtbíróságnak    a    közönséges    bűncselekményekkel    szemben    tanúsított  magatartása  teszi  őket  olyan  hirtelen  „reformistákká”.  Legfőbb  vágyuk,  hogy  észre  ne  vegyék  azt  a  lázas  figyelmet,  amelylyel  az  esküdtszék  minden  politikai  ítéletét  követik  és  azt  a  petyhüdt  közönyt,  amelylyel a Vucsetics Máriák sorsát kísérik . . .Bármennyire  nyilvánvaló    minden      figyelmes      szemlélő számára, [213] hogy  az  „esküdtszéki  reform”  ki
Épp a főbenjáró deliktumok (gyilkosság, emberölés, gyermekölés stb.) azok, amelyeknek a terén az esküdtszék annyi meghatóan méltányos és felemelően igazságos ítéletet hozott és hoz még naponként, olyan ítéleteket, aminőket semmiféle szakbíróság, még ha angyalokból állana is, sem hozhatna meg. Igaz, az esküdtszék gyakran felment, mert nincsen módjában kis büntetést kiszabni, habár az volna a helyén. De sokkal gyakrabban kis bunte” léseket szab ki a szakbíróság, mert nincs módjában felmenteni, olyankor, amikor pedig csakis teljes felmentés volna a helyén. Ε részben tehát a különbség az, hogy kétség esetén a szakbíróság a vádlott terhére, az esküdtszék pedig a vádlott javára kénytelen korrigálni.
zárólag  attól  a  bosszúérzést
ő
l  van 
sugallva,  amelyet  a  reakció  a  titokban  szövetségeseihez  számított 
esküdtszék  árulása  miatt  táplál,  nézzük  meg  mégis  mi  az  igazság 
abból,  amit  ürügyként  hoznak  fel  és  amit  legalább  nyíltan  han- 
goztatni mernek?
Épp a f
ő
benjáró  deliktumok (gyilkosság, emberölés, gyermek- 
ölés  stb.) azok, amelyeknek a te
rén  az esküdtszék annyi meg- 
hatóan  méltányos és felemel
ő
en  igazságos ítéletet hozott és hoz
még naponként, olyan ítéleteket, amin
ő
ket  semmiféle szakbíróság,
még ha angyalokból állana is, sem hozhatna meg. Igaz, az esküdt- 
szék  gyakran felment, mert nin
csen  módjában kis büntetést ki- 
szabni, habár az volna a helyén.
De sokkal gyakrabban kis bunte”
léseket szab ki a szakbíróság, mert
nincs módjában felmenteni, olyankor,
amikor   pedig   csakis   teljes   felmentés   volna   a   helyén.  
Ε részben   tehát a különbség az, hogy kétség esetén a szakbíróság a vádlott ter- 
hére, az esküdtszék pedig a vádlott javára  
kénytelen  
korrigálni.
De  vannak  azért  az  esküdtszéki  ítélkezésnek  olyan  megtévelye- 
dései  és  érzelmi  baklövései  is,  amelyek  a  mai  érzékenyebb  meg- 
ítélés  mellett  néha  valóságos  igazságszolgáltatási  botrányokká 
fajulnak.  Ilyen  volt  Haverda  Mária  felmentése  Szegeden,  a  Zsi- 
linszky  fiuké  Békéscsabán  és  Pesten
.  Ilyen  volt  az  osztrák  Hilsneré, 
akit  a  vérvád  oktalan  meséje  alap
ján  a  fanatizált 
esküdtszék  két- 
szer  is  ártatlanul  halálra  ítélt.  A  bűnös  ur  meg  az  ártatlan  zsidó, mind  a  kett
ő
vel  szemben  elfogultak  voltak  az  esküdtek,  az  urnák 
javára,  a  zsidónak  terhére.  De  há
t  valóban  ez  az  egészen  kivéte- 
les  érzelmi  ítélkezés  az,  amely  úgy  fáj  a  „reformisták”-nak?  Hiszen 
a  Hilsner-eset  egyedül  áll  és  még  arra  is  mindég  van  kegyelem! 


Ami  pedig  a  vádlott  javára  való tévedéseket  illeti,  amelyeket 
De vannak azért az esküdtszéki ítélkezésnek olyan megtévelyedései és érzelmi baklövései is, amelyek a mai érzékenyebb megítélés mellett néha valóságos igazságszolgáltatási botrányokká fajulnak. Ilyen volt Haverda Mária felmentése Szegeden, a Zsilinszky fiuké Békéscsabán és Pesten. Ilyen volt az osztrák Hilsneré, akit a vérvád oktalan meséje alapján a fanatizált esküdtszék kétszer is ártatlanul halálra ítélt. A bűnös ur meg az ártatlan zsidó, mind a kettővel szemben elfogultak voltak az esküdtek, az urnák javára, a zsidónak terhére. De hát valóban ez az egészen kivéte- les érzelmi ítélkezés az, amely úgy fáj a „reformisták”-nak? Hiszen a Hilsner-eset egyedül áll és még arra is mindég van kegyelem!
Justiz-Haupttreffereknek  nevezhetnénk,  azok,  bár  kétségtelenül  az igazságszolgáltatás  hátrányára  vannak,  elenyésznek  az esküdtszék sajátlagos  előnyei  mellett  és különben is mindig  ritkábbak  lesznek.  Valamikor  az  egész  igazságszolgáltatást  lutrinak  tekintették, akár  mindjárt  istenítéletnek  nevezték,  akár  csak  inkvizíciónak,  vagy „kötött  bizonyításnak”.  Az  anyagi  igazság  győzelmét  nem  várta senki  a bíróságtól  és  éppen  ezért  az  esküdtszék  verdiktjét  is  régebben  csak  afféle  „népítélet”-nek  tekintették. Újabban  még  a  verdikttől is  megköveteljük,   hogy  szigorúan  a   bizonyítás  eredményére támaszkodjék,  mint  ahogy  Angliában  régtől  fogva  van. Érzékenyebbek  lettünk  az  esküdtek  igazmondásának  az igazsága  iránt  és  nem az  esküdtek  színvonalának  a  sülyedése, hanem  kétségen  kívül  a közönség  tárgyilagosságának  és az anyagi  igazság  iránti  érzékének rohamos  megnövekedése  idézte  elő a jelenlegi  visszásságokat.  Egy oknál  több,  hogy  az  esküdtszéktől  ne  tágítsunk.  Ritka  kivételekt
ől ugyanis,  mint  aminők  az  említett  tévítéletek,  eltekintve,  az esküdtszék  verdiktjei  teljesen  megfelelnek  jogérzésünknek  és  ezeket a verdikteket  másképpen,  mint esküdtszék által  ma  megkapni teljes  lehetetlenség.  Vagyis:  az  esetek  túlnyomó  többségben  a 
szakbíróság  bármily  humánus, bármily  szabad  jogalkalmazású, bármily  haladó  legyen  is   az, teljesen  képtelen arra, hogy me [214] felelő ítéleteket  hozzon. A szakbíró
ság  kezében  a  felháborító  és 
vérlázító  botrány  volna  a  szabály  és  a  megnyugtató  ítélet  a ritka  kivételé.  Hiszen  a  szakbíróság  ítéletei  így  is  gyakran  elkeseritő
en  igazságtalanok,  csakhogy 
senki  azon  meg nem  botránkozik, 
mert hát – mit tegyen szegény . . .
Látszólag  az fáj  a  „reformisták”-
nak, hogy  a b
ecsületéért  gyil- 
koló  férj,  a  jobb  id
ő
ket  látott  betör
ő, az elhagyott  úrilány  és  az 
esküdtszék  egyéb  Marlitt-kedvencei, akik  még  most  is  titkos 
érzelmi  tartalékokból  húzzák  a  méltányosság  uzsorakamatait,  elte- 
relik  az  igazság  útjáról  az  ár
tatlan  esküdtet  és  érzelmeinek 
adják  el  a lelkét. „Több  objektivitást!”  –  ezt  látszik  követelni  a 
reformista  tábor  és  ezért  megy
  a  szakbírósághoz,  ahol  –  mint 
látni  fogjuk  –  biztos  benne,  hogy  kevesebbet  talál.  Mert  az és-
küdtek  –  és  ezt  megmutatták  a  politikai  perek  egész  sorozatá- 
ban  –  ma  kevésbé  nézik  az  érzelmeiket  és  jobban  az igazságot,
mint  régen.  Ez  a  valóság.  Az  fáj a reakciónak,  hogy  az  esküdtek 
kezdenek  felemelkedni  a  bírói 
hivatás  magaslatára  és  fel  tudnak 
az  ügyészi  tekintély  és  a  BéHá-hipnózis  hatása  alól  szabadulni 
egy  objektívebb  és  elfogulatlanabb  néz
ő
pont  javára.  Ma  már  fel- 
mentik  a „Népszavát”,  bárha  minden  sora  fáj  is  a  polgári  fülek-
nek,  ha  a  sajtószabadságot  kell  ezzel  megvédeni  és egy  ízléstelen 
és  otromba  pornográfiát  is  felmente
nek  a  „szemérem  elleni  vétség” 
vádja  alól,  ha  ezzel  dokumentálhatják,  hogy  bármily  utálatos  is  a 
pornográfia,  még utálatosabb  egy  állam,  amely  a  m
ű
vészettel  csak 
a pornográfia üldözése révén érintkezik!
Az  esküdtszék  ma  már  igazságosab
b,  mint  volt,  mert  kevesebb 
érzelmi  elemet  enged  szóhoz.  A 
politikai  perekben  a  tárgyilagos 
ítélkezés  mind  gyakoribb  lesz. 
Ez  fáj  a  reformistáknak. 
És  hogy 
err
ő
l  a  tárgyról  eltereljék  a  figyelmet,  de  viszont  érveket  is  keres- 
senek  az  esküdtszék  elle
n,  hirtelen  rájöttek, 
hogy  túlsok  az  érzelmi 
ítélet  –  a  közönséges  deliktumok  teré
n.  Igaz,  ott  is kevesebb  van
mint  volt.  De  tekintve,  hogy  na
gyobb  a  lárma  körülöttük,  többnek 
látszik.  És  ha  még  nagyobb  lesz  a  lárma,  el
ő
áll  majd  egy  rossz- 
májú  ember,  aki  úgy  kergeti  el  a  legyet  az  alvó  pásztor  orráról, 
mint  az  egyszeri  medve,  aki  ezt  egy  sziklával  eszközölt  és  össze- 
zúzta szegénynek a fejét ...
Az  „esküdtszéki  reformerek”  túlnyomóan  veszedelmes  csalók.  Me.rt  kevesen  vannak  olyanok,  akik  az  esküdtszéken  esetleg  eszközölhető detailmunkát  tekintenék  feladatuknak.  De  van  egy csalhatatlan  jel,  amélylyel  az  agyongyógyító  reformistákat  a  jószándéku orvosoktól meglehet különböztetni:


Aki a közönséges bűncselekmények    terén    beszél    hatásköri megszorításokról  vagy reformokról, azt  hallgassuk  meg nyugodtan, hátha  tisztességes  ember. 
Ami pedig a vádlott javára való tévedéseket illeti, amelyeket Justiz-Haupttreffereknek nevezhetnénk, azok, bár kétségtelenül az igazságszolgáltatás hátrányára vannak, elenyésznek az esküdtszék sajátlagos előnyei mellett és különben is mindig ritkábbak lesznek. Valamikor az egész igazságszolgáltatást lutrinak tekintették, akár mindjárt istenítéletnek nevezték, akár csak inkvizíciónak, vagy „kötött bizonyításnak”. Az anyagi igazság győzelmét nem várta senki a bíróságtól és éppen ezért az esküdtszék verdiktjét is régebben csak afféle „népítélet”-nek tekintették. Újabban még a verdikttől is megköveteljük, hogy szigorúan a bizonyítás eredményére támaszkodjék, mint ahogy Angliában régtől fogva van. Érzékenyebbek lettünk az esküdtek igazmondásának az igazsága iránt és nem az esküdtek színvonalának a sülyedése, hanem kétségen kívül a közönség tárgyilagosságának és az anyagi igazság iránti érzékének rohamos megnövekedése idézte elő a jelenlegi visszásságokat. Egy oknál több, hogy az esküdtszéktől ne tágítsunk. Ritka kivételektől ugyanis, mint aminők az említett tévítéletek, eltekintve, az esküdtszék verdiktjei teljesen megfelelnek jogérzésünknek és ezeket a verdikteket másképpen, mint esküdtszék által ma megkapni teljes lehetetlenség. Vagyis: az esetek túlnyomó többségben a szakbíróság bármily humánus, bármily szabad jogalkalmazású, bármily haladó legyen is az, teljesen képtelen arra, hogy me {{Page |n°=214}} felelő ítéleteket hozzon. A szakbíróság kezében a felháborító és vérlázító botrány volna a szabály és a megnyugtató ítélet a ritka kivételé. Hiszen a szakbíróság ítéletei így is gyakran elkeseritően igazságtalanok, csakhogy senki azon meg nem botránkozik, mert hát – mit tegyen szegény…


De  aki  a politikai, elsősorban  a nyomtatvány utján  elkövetett  cselekményeket akarja  rendszabályozni,   az ilyen „reformistát” nem szabad komolyan venni, hanem le kell leplezni!
Látszólag az fáj a „reformisták”nak, hogy a becsületéért gyilkoló férj, a jobb időket látott betörő, az elhagyott úrilány és az esküdtszék egyéb Marlitt-kedvencei, akik még most is titkos érzelmi tartalékokból húzzák a méltányosság uzsorakamatait, elterelik az igazság útjáról az ártatlan esküdtet és érzelmeinek adják el a lelkét. „Több objektivitást!” – ezt látszik követelni a reformista tábor és ezért megy a szakbírósághoz, ahol – mint látni fogjuk – biztos benne, hogy kevesebbet talál. Mert az ésküdtek – és ezt megmutatták a politikai perek egész sorozatában – ma kevésbé nézik az érzelmeiket és jobban az igazságot, mint régen. Ez a valóság. Az fáj a reakciónak, hogy az esküdtek kezdenek felemelkedni a bírói hivatás magaslatára és fel tudnak az ügyészi tekintély és a BéHá-hipnózis hatása alól szabadulni egy objektívebb és elfogulatlanabb nézőpont javára. Ma már felmentik a „Népszavát”, bárha minden sora fáj is a polgári füleknek, ha a sajtószabadságot kell ezzel megvédeni és egy ízléstelen és otromba pornográfiát is felmentenek a „szemérem elleni vétség” vádja alól, ha ezzel dokumentálhatják, hogy bármily utálatos is a pornográfia, még utálatosabb egy állam, amely a művészettel csak a pornográfia üldözése révén érintkezik!


== References ==
Az esküdtszék ma már igazságosabb, mint volt, mert kevesebb érzelmi elemet enged szóhoz. A politikai perekben a tárgyilagos ítélkezés mind gyakoribb lesz. Ez fáj a reformistáknak. És hogy erről a tárgyról eltereljék a figyelmet, de viszont érveket is keres- senek az esküdtszék ellen, hirtelen rájöttek, hogy túlsok az érzelmi ítélet – a közönséges deliktumok terén. Igaz, ott is kevesebb van, mint volt. De tekintve, hogy nagyobb a lárma körülöttük, többnek látszik. És ha még nagyobb lesz a lárma, előáll majd egy rossz-májú ember, aki úgy kergeti el a legyet az alvó pásztor orráról, mint az egyszeri medve, aki ezt egy sziklával eszközölt és összezúzta szegénynek a fejét ...
 
Az „esküdtszéki reformerek” túlnyomóan veszedelmes csalók. Me.rt kevesen vannak olyanok, akik az esküdtszéken esetleg eszközölhető detailmunkát tekintenék feladatuknak. De van egy csalhatatlan jel, amélylyel az agyongyógyító reformistákat a jószándéku orvosoktól meglehet különböztetni:
 
Aki a közönséges bűncselekmények terén beszél hatásköri megszorításokról vagy reformokról, azt hallgassuk meg nyugodtan, hátha tisztességes ember.
 
De aki a politikai, elsősorban a nyomtatvány utján elkövetett cselekményeket akarja rendszabályozni, az ilyen „reformistát” nem szabad komolyan venni, hanem le kell leplezni!
 
== Text Informations ==
'''Reference''':<br />
'''Reference''':<br />
'''Original Publication''': “Az esküdtszéki reform”, ''Szabadgondolat'', 3.7, September 1913, p. 211-214 (La réforme du jury)<br />
'''Original Publication''': “Az esküdtszéki reform”, ''[[Szabadgondolat]]'', 3.7, September [[1913]], p. 211-214<br />
'''KPA''' 01/14 (4 p., copie de l’original)
'''KPA''': [[01/14]] (4 p., copy of the original); in line: [http://mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1913/1913_07.pdf http://mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1913/1913_07.pdf]<br />
 
'''Other languages''':<br />
[[Category: Text in Hungarian to re-read]]
{|class="wikitable"
! Lg
! Name
|-
|EN
| “[[Reform of Jury]]”
|-
|DE
|
|-
|FR
| « [[La réforme du jury]] »
|}

Latest revision as of 14:19, 8 April 2019

Endre Ady hu.jpg To Read.png
Text in Hungarian to re-read

Ausztriának csak egy főrendiháza van és így az „esküdtszék reformja” ott egyelőre papiroson marad. Nekünk sajnos két főrendiházunk is van és nem tudni, melyikre illik rá jókban az, hogy „urakháza”. Balogh Jenő mindenesetre helyes érzékkel az u. n. képviselőház elé terjesztette azt a javaslatát, amelylyel egy elvi jelentőségű esetben, mint aminő a nyomtatvány útján elkövetett királysértés vétsége, az esküdtszék alól ki akarja rántani a gyékényt. A bejelentett „sajtótörvény” is úgy látszik, be nem jelentett „esküdtszéki reform”-nak készül. Hát majd mire készül akkor a sanda mészáros, ha egyszer megtanul egyenesen nézni és bejelenti „az igazi esküdtszéki reformot”, amint azt a „P. LI.” és a „B. H.” nem szűnnek meg napirenden tartani . . . Ausztriában egyelőre csak a hivatásos urak, a főrendek mulatnak azzal, hogy a nép intézményeit ócsárolják és in effigie máglyára vessék.

Az „esküdtszék reformja” – tisztában vagyunk vele – azóta szükséges, amióta ez az intézmény kezd a gyakorlatban beválni. A polgárjogok biztosítékaképen jött létre és mindenki meg volt vele elégedve, amíg a polgári jogokat esetrőlesetre elárulta. De amióta a polgárjogokat néha valóban megvédelmezi, azóta halálra van ítélve. Amíg politikai perekben az esküdtszék csak úgy ítélt, akár az állam által fizetett és a kormány által előléptetett szakbíróság, addig az esküdtszéken semmi reformálni valót sem találtak. Amíg szocialista perekben az esküdtszék 12 esküdtje csak azért ült ott, hogy ellesse a 3 szakbíró szándékát és azt verdiktbe öntse, addig az „a néplélek szabad megnyilatkozása” volt. Amíg a „népbírák” csak arra voltak jók, hogy akkor is elítéljék a „lelketlen izgatót”, amikor a szakbíróságot esetleg jogi vagy elméleti aggályok feszélyezték, addig az esküdtszék „a polgárság élő lelkiismerete” volt. Amíg az esküdtpolgárok az államrend elleni támadást láttak az „Elvtársak!” megszólításban, lázadást a jogtűben és pokolgépet minden kavicsban, amelylyel egy ablakot bevertek, amíg a jámbor népbírákat akár a szavazónyájat vagy templomtölteléket fel lehetett használni mindenfajta misztifikációra, amelyet az uralkodóosztály Justicia istenasszony nevével elkövetni merészkedett, – addig az szabad polgárok szabad esküdtszéke volt, a tiszta erkölcs támasza, talpköve, mely ha megvesz, Róma ledől s rabigába görnyed!

Amíg tehát az esküdtszék felesleges volt, mert csak a szak- bíróság feladatát kendőzte népszerű álarccal, addig szükségesnek tartották. De amióta a „Népszavát” nem ítélik el úgy, mint ahogy azt az ügyész úr elő menetele éppen megkívánta volna és ráadásul még Kovács Gyulát is felmentették, kiderülvén tehát, hogy valóban milyen szükség van az esküdtszékre, hogy annak alkalmazkodási képessége és biztonsági szelepvolta minőnagy hasznokat hajthat válságos időkben a közéleti erkölcs és magasabb emberi értékek nézőpontjából, azóta az esküdtszék, amelyet hova- tovább egy fél évszázada ismertek, hirtelen „nem vált be”. Miért [212] „nem vált be” éppen akkor, amikor bevált, miért „volt szükség rá” addig, amíg semmi szükség sem volt rá és most, hogy végre valóban szükség van rá, miért derül ki éppen akkor, hogy voltaképen felesleges, sőt káros is?

Az esküdtszék ellenségei azonban nem hagyják magukat sarokba szorítani. Szerintük nem erről van szó, hanem az esküdtszék egyéb működéséről. Az esküdtszék t. i. nemcsak politikai perekben ítél, hanem közönséges bűncselekmények tárgyában is, és pedig éppen főbenjáró bűnök tárgyában. Igaz ugyan, hogy az esküdtszék jelentősége a politikai ítélkezéssel van elválhatatlanul egybeforrva, hogy ez a hatásköre tette azt a demokrácia büszkeségévé, az alkotmányosság mentsvárává, a szabadság zálogává és miegyébbé, aminek azt több-kevesebb joggal, amíg engedelmes háziállat volt az uralkodóosztály elnevezte, de erről hirtelenül mindenki megfeledkezik.

Hirtelenül az esküdtszék nem egyéb, mint bíróság, akár a járásbíróság, vagy az elöljáróság mint elsőfokú iparhatóság. Hirtelenül csak arról van szó, hogy Vucsetics Mária 19 éves mindenest, aki miután kedvesére lúgot öntött és a többit szép rendesen felhajtotta, de mégsem halt bele, utóbb pedig, amiután felmentették, de kenyeret nem adtak neki, ugyancsak Vucsetics Máriának nevezett, de anyakönyvezetlen csecsemőjét, még mielőtt az egy órája ezen a világon lett volna, a test és lélek gyötrelmeitől megtörtén visszaengedte a másikba, hogy így az éhenhalástól megmentse szegénykét, ismét felmentették. . . Hirtelenül csak arról van szó, hogy az esküdtszék talán túlsok ilyen Vucsetics Máriát enged át büntetlenül . . . Legjobb lesz tehát eltörölni, hirtelenül így folytatják, mert akkor Vucsetics Mária a szakbíróság elé kerül és ott az ilyen nem történhetik meg. Mint látnivaló, hirtelenül kizárólag Vucsetics Máriáról beszél mindenki, akivel különben senki sem törődik és hiába magyarázzuk, hogy az esküdtszékről van szó, arról, amelyet a 48-iki forradalmak teremtettek avégett, hogy az uralkodók törvényei és az uralkodók birái elől menedéket találhasson a nép saját választottjainak esküje mögött, az esküdtszékről, amelynek a forrásaihoz jár ifjúi erőt inni az igazság, ha eltikkadt a paragrafusok sivatagában és amelyre támaszkodva a jog lebírhatatlan őserőt sziv magába, mert a szülőanyját, a népet érzi a talpa alatt.

Hiába magyarázzuk azt is, hogy Vucsetics Máriával nincs is baj és hogy az ilyen ítélkezés még mindig jobb, mint a szakbíróságé, amely ilyenkor mindig rossz. így sem sikerül őket sarokba szorítani. Helyesebben sikerül, de éppen ebben a sarokban érzik jól magukat. Legfőbb vágyuk elhitetni a világgal, hogy valóban az esküdtbíróságnak a közönséges bűncselekményekkel szemben tanúsított magatartása teszi őket olyan hirtelen „reformistákká”. Legfőbb vágyuk, hogy észre ne vegyék azt a lázas figyelmet, amelylyel az esküdtszék minden politikai ítéletét követik és azt a petyhüdt közönyt, amelylyel a Vucsetics Máriák sorsát kísérik . . .Bármennyire nyilvánvaló minden figyelmes szemlélő számára, [213] hogy az „esküdtszéki reform” kizárólag attól a bosszúérzéstől van sugallva, amelyet a reakció a titokbanszövetségeseihez számított esküdtszék árulása miatt táplál, nézzük meg mégis mi az igazság abból, amit ürügyként hoznak fel és amit legalább nyíltan hangoztatni mernek?

Épp a főbenjáró deliktumok (gyilkosság, emberölés, gyermekölés stb.) azok, amelyeknek a terén az esküdtszék annyi meghatóan méltányos és felemelően igazságos ítéletet hozott és hoz még naponként, olyan ítéleteket, aminőket semmiféle szakbíróság, még ha angyalokból állana is, sem hozhatna meg. Igaz, az esküdtszék gyakran felment, mert nincsen módjában kis büntetést kiszabni, habár az volna a helyén. De sokkal gyakrabban kis bunte” léseket szab ki a szakbíróság, mert nincs módjában felmenteni, olyankor, amikor pedig csakis teljes felmentés volna a helyén. Ε részben tehát a különbség az, hogy kétség esetén a szakbíróság a vádlott terhére, az esküdtszék pedig a vádlott javára kénytelen korrigálni.

De vannak azért az esküdtszéki ítélkezésnek olyan megtévelyedései és érzelmi baklövései is, amelyek a mai érzékenyebb megítélés mellett néha valóságos igazságszolgáltatási botrányokká fajulnak. Ilyen volt Haverda Mária felmentése Szegeden, a Zsilinszky fiuké Békéscsabán és Pesten. Ilyen volt az osztrák Hilsneré, akit a vérvád oktalan meséje alapján a fanatizált esküdtszék kétszer is ártatlanul halálra ítélt. A bűnös ur meg az ártatlan zsidó, mind a kettővel szemben elfogultak voltak az esküdtek, az urnák javára, a zsidónak terhére. De hát valóban ez az egészen kivéte- les érzelmi ítélkezés az, amely úgy fáj a „reformisták”-nak? Hiszen a Hilsner-eset egyedül áll és még arra is mindég van kegyelem!

Ami pedig a vádlott javára való tévedéseket illeti, amelyeket Justiz-Haupttreffereknek nevezhetnénk, azok, bár kétségtelenül az igazságszolgáltatás hátrányára vannak, elenyésznek az esküdtszék sajátlagos előnyei mellett és különben is mindig ritkábbak lesznek. Valamikor az egész igazságszolgáltatást lutrinak tekintették, akár mindjárt istenítéletnek nevezték, akár csak inkvizíciónak, vagy „kötött bizonyításnak”. Az anyagi igazság győzelmét nem várta senki a bíróságtól és éppen ezért az esküdtszék verdiktjét is régebben csak afféle „népítélet”-nek tekintették. Újabban még a verdikttől is megköveteljük, hogy szigorúan a bizonyítás eredményére támaszkodjék, mint ahogy Angliában régtől fogva van. Érzékenyebbek lettünk az esküdtek igazmondásának az igazsága iránt és nem az esküdtek színvonalának a sülyedése, hanem kétségen kívül a közönség tárgyilagosságának és az anyagi igazság iránti érzékének rohamos megnövekedése idézte elő a jelenlegi visszásságokat. Egy oknál több, hogy az esküdtszéktől ne tágítsunk. Ritka kivételektől ugyanis, mint aminők az említett tévítéletek, eltekintve, az esküdtszék verdiktjei teljesen megfelelnek jogérzésünknek és ezeket a verdikteket másképpen, mint esküdtszék által ma megkapni teljes lehetetlenség. Vagyis: az esetek túlnyomó többségben a szakbíróság bármily humánus, bármily szabad jogalkalmazású, bármily haladó legyen is az, teljesen képtelen arra, hogy me [214] felelő ítéleteket hozzon. A szakbíróság kezében a felháborító és vérlázító botrány volna a szabály és a megnyugtató ítélet a ritka kivételé. Hiszen a szakbíróság ítéletei így is gyakran elkeseritően igazságtalanok, csakhogy senki azon meg nem botránkozik, mert hát – mit tegyen szegény…

Látszólag az fáj a „reformisták”nak, hogy a becsületéért gyilkoló férj, a jobb időket látott betörő, az elhagyott úrilány és az esküdtszék egyéb Marlitt-kedvencei, akik még most is titkos érzelmi tartalékokból húzzák a méltányosság uzsorakamatait, elterelik az igazság útjáról az ártatlan esküdtet és érzelmeinek adják el a lelkét. „Több objektivitást!” – ezt látszik követelni a reformista tábor és ezért megy a szakbírósághoz, ahol – mint látni fogjuk – biztos benne, hogy kevesebbet talál. Mert az ésküdtek – és ezt megmutatták a politikai perek egész sorozatában – ma kevésbé nézik az érzelmeiket és jobban az igazságot, mint régen. Ez a valóság. Az fáj a reakciónak, hogy az esküdtek kezdenek felemelkedni a bírói hivatás magaslatára és fel tudnak az ügyészi tekintély és a BéHá-hipnózis hatása alól szabadulni egy objektívebb és elfogulatlanabb nézőpont javára. Ma már felmentik a „Népszavát”, bárha minden sora fáj is a polgári füleknek, ha a sajtószabadságot kell ezzel megvédeni és egy ízléstelen és otromba pornográfiát is felmentenek a „szemérem elleni vétség” vádja alól, ha ezzel dokumentálhatják, hogy bármily utálatos is a pornográfia, még utálatosabb egy állam, amely a művészettel csak a pornográfia üldözése révén érintkezik!

Az esküdtszék ma már igazságosabb, mint volt, mert kevesebb érzelmi elemet enged szóhoz. A politikai perekben a tárgyilagos ítélkezés mind gyakoribb lesz. Ez fáj a reformistáknak. És hogy erről a tárgyról eltereljék a figyelmet, de viszont érveket is keres- senek az esküdtszék ellen, hirtelen rájöttek, hogy túlsok az érzelmi ítélet – a közönséges deliktumok terén. Igaz, ott is kevesebb van, mint volt. De tekintve, hogy nagyobb a lárma körülöttük, többnek látszik. És ha még nagyobb lesz a lárma, előáll majd egy rossz-májú ember, aki úgy kergeti el a legyet az alvó pásztor orráról, mint az egyszeri medve, aki ezt egy sziklával eszközölt és összezúzta szegénynek a fejét ...

Az „esküdtszéki reformerek” túlnyomóan veszedelmes csalók. Me.rt kevesen vannak olyanok, akik az esküdtszéken esetleg eszközölhető detailmunkát tekintenék feladatuknak. De van egy csalhatatlan jel, amélylyel az agyongyógyító reformistákat a jószándéku orvosoktól meglehet különböztetni:

Aki a közönséges bűncselekmények terén beszél hatásköri megszorításokról vagy reformokról, azt hallgassuk meg nyugodtan, hátha tisztességes ember.

De aki a politikai, elsősorban a nyomtatvány utján elkövetett cselekményeket akarja rendszabályozni, az ilyen „reformistát” nem szabad komolyan venni, hanem le kell leplezni!

Text Informations

Reference:
Original Publication: “Az esküdtszéki reform”, Szabadgondolat, 3.7, September 1913, p. 211-214
KPA: 01/14 (4 p., copy of the original); in line: http://mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1913/1913_07.pdf
Other languages:

Lg Name
EN Reform of Jury
DE
FR « La réforme du jury »