Polgári radikálisok, szocialisták és törtenelmi ellenzék

The Text

Polgári radikális pártalakítás küszöbén előtérbe lép egynéhány olyan kérdés, amely annakelőtte csak halvány körvonalaiban jelentkezett.

I

A munkásmozgalom számára ez a különválás régóta óhajtott állapotot valósit meg. Egy évtizede hirdetik a szocialisták annak elkerülhetetlen szükségét, hogy a polgári elemek tudatára ébredjenek önérdeküknek, annak a kiegyenlíthetetlen ellentétnek, amely a polgári lét és a polgári kultúra között egyrészt, a nagybirtok és az egyház uralma között másrészt van. Gúnnyal és megvetéssel sújtották a dzsentri-uralomtól hipnotizált és a korrupció hasis álmát alvó középosztályunkat, de buzdítással és támogatással segítették a polgári öntudatra ébredő radikális elemeket. Joggal becsmérelték a gyárost, aki helyett a munkásának kell gondolkodnia és hatalmas agitáló erővel sürgették, hogy a feudalizmus gyámkodása alá helyezkedőpolgárság végre nagykorúvá váljék és ne hárítsa a munkásságra igazi érdekeinek felismerését és az azokért való küzdelem terhét. A magyar szociáldemokrata pártnak – mondhatni – egyik programmpontja valósul meg, amikor az önálló polgári radikálispárt végre létesül.

[145] És amily mértékben közeledünk a párt megalakulásához, olyan mértékben tisztulnak és öltenek testet e párt erőforrásai és világosodik meg annak önálló hivatása a mai magyar közéletben. Csak most tűnik ki, hogy a polgári radikalizmus eszméi már milyen mélyen hatoltak bele a progresszív közvéleménybe és hogy önálló radikális párt nélkül is a radikalizmus már tényező Magyarországon. A hely- zet külső megnyilatkozása, igaz, az volt, hogy a radikalizmusnak pártja csekély és szembeötlő volt, hogy hátvédje, eszméinek visszhangozója és ezzel politikai hatóképességének forrása nagyrészt a szervezett munkásság támogatásában rejlett. De egy önálló radikális párt megalakítása az éremnek eddig a tekintetek elől elrejtett másik oldalát is megláttatja. Mert nemcsak a radikálisok köszönnek sokat annak a viszhangnak, amelyre eszméik a munkásság táborában találtak, hanem a munkásság mozgalma is Magyarországon jelentőségének, súlyának és tekintélyének nagy részét épen abból meríti, hogy az utóbbi évtizedben szinte teljesen a polgári radikalizmus érveivel és jelszavaival a polgári radikalizmus céljaiért harcolt. A szociáldemokrata párt épen azáltal tett szert arra a hegemon szerepre, amellyel nemcsak az egész progresszív közvéleményben, hanem azontúl is, a történelmi ellenzék pártjait beleértve, szinte mindenütt bír, ahol csak Magyarország kulturális haladásának kérdése szóban forog, mert nyíltan és következetesen vállalta a polgári Magyarország kiépítésének programját. Hiszen az ipari proletariátus és az aránylag kis számú, de kíméletlen ipari nagytőkés közötti osztályharc a feudális magyar közéletben még hullámot nem vetett és a modern munkásmozgalom ütköző kérdései még nincsenek belekapcsolva a magyar parlamentarizmus rendszerébe. A szociáldemokrata párt ezért a közéletben szükségképen nem a munkáskérdést, hanem a polgárság kérdéseit képviselte, nem a kapitalizmus, hanem a feudalizmus elleni harcot hirdette. A feudalizmus elleni harc az ipari kapitalizmus kiépítéséért – ez a jelszó tette ki e párt közéleti jelentőségét és ez volt gyakorlati sikereinek legtöbb okozója.

Kétségtelen, hogy e megfontolások, míg egyrészt biztatóak azon munkakör és annak elismertetése tekintetében, amely a küszöbön lévő radikális pártra közéletünkben vár, addig másrészt a szociáldemokrata párt jelentőségét a jövő ben csak látszólag csökkentik azzal, hogy azt leghatásosabban folytatott propagandájában helyettesíteni és attól felmenteni fogja az új pártalakulás, mert a valóságban a munkáspártot az eddiginél kedvezőbb, mert sajátos feladatainak jobban megfelelő és ezért az ország egyetemes fejlődése szempontjából is kívánatosabb irányba fogja terelni a polgári párt megalakulása. A különválás első eredménye tehát az lesz, hogy a polgári politikát és a feudalizmus elleni küzdelmet a radikálisok, a munkásmozgalmat és a kapitalizmus elleni harcot pedig a szocialisták fogják képviselni.

De a munkásmozgalom ezzel egy másik közelebbi nézőpontból is sokat nyer, mert legsebezhetőbb pontjainak egyikén részesül hatásos támogatásban. A munkásmozgalom erejét eddig lekötő és a hatalommal szemben alkalmazott magatartását többnyire szükségképen eldöntő [146] szempont a munkásság szociálpolitikai intézményei fenállásának biztosítása volt. A magyar feudalizmus politikai léhaságát jellemzi, hogy a beteg munkást nyomorában támogató betegsegélyezést és balesetbiztosítást részben politikai indokokból létesítette. Joggal feltehető volt tehát róla az a kíméletlenség, hogy ezen indokok elmultával, tehát lényegében szintén politikai indokokból, le fogja rombolni ismét ezt az intézményt, gyógyszer és segély nélkül fogja hagyni a sínylődő munkást. Amint pedig a munkásság jóléti intézményei forogtak kockán, a munkásság jólétéért küzdő párt nem tehetett másként, minthogy számolt az olyan erőszak lehetőségeivel, amely a politikai harcban még a társadalmi Vörös Kereszt lobogója előtt sem hajlik meg. Már pedig a koalíciós és a munkapárti püspökök és grófok becsület-fogalma megengedhetőnek vélte, hogy a beteg munkást túszul tartsák egészséges bajtársainak magatartására és az egész ország jólétéért politikai harcot folytató munkástábor ellen ütőkártyának játszák ki a munka gazdasági elesettjeiről gondoskodó jóléti intézményeket.Így lett szociálpolitikai intézményeiből a munkásmozgalom számára nem vár, hanem csapda, taktikai helyzeteinek állandó Achilles-sarka, a stratégiai felvonulások Ephiáltesz-útja. Amint azonban egy polgári radikális párt a munkás betegsegélyezést feltétlen védelemben tudja részesíteni úgy, hogy az nem többé mint a szociáldemokrata párt, hanem mint az ipari béke és a polgári kultúra nélkülözhetetlen követelménye jelenik meg a közvéleményben, akkor egycsapásra megszűnik az a visszás helyzet, hogy a szociáldemok- rata párt kénytelen magatartását egy minden pártszemponton felülálló közérdekű intézmény szempontjából irányítani. A magyar munkásmozgalom először is azon a ponton nyer így védelmet, ahol annak legfájdalmasabb gyöngéje rejlik és a külön polgári párt megalakítása által ismét homloktérbe kerülő saját osztályfeladatainak megoldására teljesen szabad keze lesz.

Nem szükség külön magyarázni, hogy ez immár nemcsak a munkásságnak, de az ország összes feltörekvő rétegeinek szempontjából mennyire kívánatos. Hisz mindjobban terjed és izmosodik meg az a meggyőződés, hogy a feudális uralom megtöréséhez Magyarországon hatalmas erőfeszítésre lesz szükség. A védekezésbe szorult feudalizmus a legkétségbeesettebb eszközöktől sem riad vissza. Ilyen eszköz volt először, amikor az általános választójog meghiúsítására, programját sutbavetve, a koalíció formájába vette kezébe a gyeplőt, majd amikor másodszor állott csőd előtt a latifundiumos rezsim, Tisza vállalkozott arra, hogy statáriumba borítva az országot, fegyverrel akadályozza meg az általános választójog győzelmét. Mire harmad- szor fognak szemben állani haladás és reakció ebben az országban, az eddigi, semmitől vissza nem riadó eszközökből következtethetni lehet, hogy koalíciónál és munkapártnál is kétségbeesettebb kíméletlenséggel fogja megküzdeni élet-halál harcát a magyar nagybirtokos osztályuralom. . . A munkásságnak is valóban forradalmi harcra kell felkészülnie.

Elérkezett viszont az ideje annak is, hogy a radikálisok tettekkel bizonyítsák be, hogy a munkásság bajtársai e nagy harcban. A szocialista jelöltre szavazó mitläuferek száma amúgy is igen jelentékeny lesz. De a radikálisok agitációs munkájával felkutatott, megdolgozott, összeszervezett és a munkáspárti jelölt támogatására vezényelt mitläuferek száma a szervezetlenekénél sokszorosan nagyobb lesz és nemegy kerületben fog ezzel eldőlni a szocialista jelölt javára a választás sorsa.

A polgári radikálisoknak a munkáspárttól való elkülönülése, mint látnivaló tehát, mindkét oldalon üdvös felszabadulást jelent' saját külön feladataik érdekében. A szociáldemokrata párt integrális munkáspárttá alakul, a polgári radikálisok pedig a magyar társadalmi szabadságharcnak durva kövön dolgozó közkatonáivá lesznek.

II

Az ellenzékben szövetkezett történelmi pártokkal szemben a polgári radikális párt megalakulása már magában hadüzenetet jelent. Nem a jelen politikai helyzetre értjük ezt, amely nemcsak hogy minden progresszív embert, de még csak minden magát megbecsülőegyént is a kormány elleni harcban szövetségesévé kell hogy tegyen minden pártnak, amely ezt az elvetemült klikket leleplezni, legyűrni és a népítélet pallosa alá juttatni igyekszik, – hanem értjük ezt elvonatkoztatva mindenféle ad hoc alakulástól és konfigurációtól.

De még a kormánybuktatás szűkebb szempontjából is égetően szükség van külön polgári radikális pártra. Mert a történelmi ellenzék a kormányt megbuktatni nem tudja és nem is tudhatja. Ám- bátor ismeri azokat az aknákat, amelyeket csak fel kell robbantania, hogy légberöpüljenek az ellenség sáncai, – nem meri megnyomni a gombot, amely az aknákhoz szolgál. Ezek ugyanis, ha egyszer fel- röpülnek, épen úgy romba fogják dönt eni a mai ellenzéki pártok minden hadállását, mint ahogy egyetlen lökésükre ö sszeomlanak a kormány” nak bevehetetlennek látszó bástyái. De ritka politikai párt vállalkozik Dugonics Titusz szerepére. Ezért van a kormány elleni harcban az ellenzék arra ítélve, hogy csupán a hatástalan fegyverek között vá- logathasson, mert a hatásosokat öngy ilkosság nélkül nem lehet fel- használnia. Miért küzdött például a de mokratikus választójogért siker- telenül az ellenzék? Lássuk be végre, hogy nem Tisza er ő szaka, hanem álláspontjának bels ő

 gyöngesége  okozta  bukását.  Hiszen  az  ellenzék  

küzdelme nem irányult, egy pillanatra sem, sem a feudalizmus megtöré- sére, sem a szekularizációra vagy a progresszív adóra, sem az ál- lami, felekezetlen oktatásra vagy a nemzetiségeknek igazi egyenjogú- sítására, egyszóval arra a forradalmi átalakulásra, amelyb ő l az egy- séges, szabad, dolgozó Magyarország

 megszülethetnék.  Hiányzott  

tehát voltaképen a mélyebb oka és indoka, a valódi igazolása az általános választójogért folytato tt harcának. Mert a mai feudális Magyarországot – igaza van Tisza Istvánnak – csak a sz ű k vá- lasztójoggal, papi segítséggel és közigazgatási visszaéléssel, korrup- cióval és er ő szakkal lehet fentartani és csak az nyúljon a magyar [148] oligarchiának ezekhez az alkotmánybiztosítékaihoz, – igaza van Tiszának, – aki a latifundiumok feldarabolását, az egyház hatalmá- nak a megtörését, a dzsentri-világ alkonyát és az úri Magyarország napjának leáldozásával a dolgozó népos ztályok uralmát kívánja biztosí- tani. Százszor is igaza van benne Tiszának: aki az ő

 uralmát  általános  

választójoggal buktatná me g, az megbuktatta ezzel a földbirtok egyedural- mát Magyarországon ... Ezért folytathat ott az ellenzék csupán látszat- harcot Tisza ellen és ezért ál-e llenzék Magyarországon az egész ellenzék. Ál-ellenzék, mert uralmon ma Tiszával valójában a nagy- birtok és az egyház vannak, annak pedig igazi ellenzéke a magyar képvisel ő házban nincsen! A dolgozó né posztályok elnyomatása az az ekrazit akna, amelyen haláltáncát járja az egész mai magyar politika. Mi félelem nélkül fogjuk megnyomni a gombot és a nagy kitörés- ben el fog t ű nni a magyar feudalizmus Tisza Istvánnal együtt. De mire kitisztul a láthatár a hamues ő t ő l és a füstfelh ő ktől, – a történelmi ellenzék sem lesz sehol.

A polgári radikális pártnak különben is a létalapja, keletkezésének az indoka és programmjának a kerete, minden mondanivalójának a gyökere épen az a felismerés, amelyet „Sesam”-ként csak ki kell mondani, hogy megnyíljanak az Új-Magyarország kapui: hogy a mi alatt ma szenvedünk, szomorú szegénységünk, amely koldus fájdalommal és szégyennel tölti el szívünket, a poros szürkeség, amely ellep, valahányszor bevágtat velünk a vonat a dévényi csapóajtón, az irigy düh, amellyel belemeredünk, amíg a sorok össze folynak szemeink előtt, a lapok külföld-rovatába, amelyben rövid hírek szólnak hazákról, ahol például egy Lloyd George nevű pénzügyminiszter hirdeti a szabadság és népjólét igéit olyan kultúrállamban, amelyben az utolsó polgár is megvetéssel fordul el a Lukács- vagy Tisza-féle politikus nevének hallatára, – de nemcsak lelkünk minden fájdalma, hanem a kivándorlás égbekiáltó viviszekciója is, amely nem nyulakat, nem kutyákat, amely élő embereket, egy egész vonagló nemzettestet kínoz meg az éhség késével és csapol belőle magyar vért, hogy feketén elfolyjon coloradói bányák mélyén, – a drágaság, amely mint ellenséges várost, éhezteti ki ínséges népünket, hogy alamizs- náért koldulja magát munkába a föld urainál, – a kegyetlen adó, amelyet haláltáncos víg dobpergés között hajtanak be, ahelyett hogy megvennék a tízezer- és százezerholdasokon, akik külügyi majálisaikra költik azt – el, ennek a mi szegény, szeretett hazánk népének minden tudatlansága, amely alatt szenved, ipái talán, egy kés, tüdő- vészes, aszályos, áradásos nyomora, mindaz ami kedvetlenekké és megalkuvókká teszi itt a gyöngéket, de elkeseredettekké és forradalmárokká a bátrakat – hogy mindez a kín, igazságtalanság és átok, egy egyetlen osztályeszmének, egy egyetlen hatalmi helyzetnek, egy egyetlen rendszernek a kifolyása. De ez nem minden: ami ezt a rendszert valóban egyetemessé, mindent meghatározó fontosságúvá teszi, épen az, hogy annak következményei ellen küzdeni, ellene parlamenti vagy társadalmi utón a harcot fölvenni nem lehet csak úgy, ha a maga egész valóságában, a maga mezítelen csupaszságában [149] tárjuk azt fel és alapjaiban tagadunk meg vele minden közösséget. Ehhez a rendszerhez pedig hozzátartozik az egész mai magyar politika, minden pártjával, egész sajtójával és közéleti módszereivel együtt. Hozzá tartozik ehhez épen úgy a közjogi alapon való pártalakulás, mint az az elemi iskola, amelybe a későbbi választó el nem jár, mert mezei munkát végez éhbérért, avagy pedig eljár és papi kezek formálják agyát későbbi választói kötelességeire, hozzá tartozik az ellenzéki pártok nacionalizmusa, sovinizmusa és klerikalizmusa, épen úgy, mint ami mindennek alapját teszi: maga a néppusztító nagybirtoknak, az élősködő dzsentrinek és a falánk papságnak az osztályuralma. Hiszen a koalíció és a Lukács-rezsim egyek voltak a panama gyakorlati felmagasztalásában; Günther és Balogh találkoztak abban a közös sajtótörvényben, amelynek a szívük örvend.

De hisz egyek ők mind ennek alapjaiban: a földbirtok uralmának a fentartásában is. És hogy valóban gyógyíthatatlanul inficiál a morbus latifundii, épen a Tiszaféle rémuralom bizonyította be legjobban azzal, hogy bármilyen kétségbeesetten kapkodott is segitség után az ellenzék és végül ráfanyalodott még a demokratikus jelszavakra is, – a végpusztulással szemben sem élt igazán és komolyan ezzel a kezébe adott íegyvei rel, még az önmegsemmisüléssel szemtől-szembe is erősebb volt benne romlott osztálynevelése, mint a létfentartási ösztön . . . Kormány és ellenzék egyetlen rendszer termékei és egyetlen vihar fogja kidönteni a korhadt fát, minden élvezhetetlen, mérges gyümölcsével együtt.Ne mondja senki, hogy ezek elvont igazságok, de a valóságban hiába, mégis vagy a kormányon vagy az ellenzéken át vihet csupán az ut elveink megvalósítása felé.

Igaz, ma még vagy csak a közel jövőben is, a választók többségét álláspontunknak megnyerni nem tudjuk. De ebből éppenséggel nem az következik, hogy bele kell nyugodnunk a mai két-párt-rendszer adottságaiba és hozzá kell hasonulnunk a mai ellenzékhez, hanem ellenkezőleg az, hogy saját és integrális programmunk alapján tömörítenünk kell a progresszív erő- ket. Egy kis csoport is, ha ilyen megbízással kerül a képviselőházba, számarányát meghaladó súllyal esne ott a latba. Az eszmék területén áll a Werbőczy-féle elv: non numerantur, sed ponderantur. Az érvek ereje és a nézőpontok világossága fog súlyt adni annak a kisszámú csapatnak, amely azokat a politikai jelszavak zűrzavarában bátran és megalkuvás nélkül hirdeti. A szocialisták által mindenben támogatott radikálisok a mai kormány ellenzék-féle párbaj-kódexes parlamentarizmus helyébe a vitális erők kíméletlen mérkőzését fogja meghozni. Az a nagyúri műkedvelő előadás, amely ma ott folyik, végezetül is csak passzió és ha komolyra fordul, akkor is bandázspolitizálás marad, ahol az osztályérdek ütőereit kölcsönösen hallgatólagos megegyezések párnázata védi. A konvencionális hazugságok tegeződő parlamentje kérlelhetetlen életérdekek arénája lesz. És csakhamar megfordul a közélet tengelye: nem párbaj-segédek állanak többé egymással szemben, hanem a haladás és a reakció világtengelye körül forog minden politika.

Bizunk benne, ki fogunk verekedni a polgári Magyarország számára egy talpalatnyi földet kívül az oligarchia világán és ez az egy pont elég lesz számunkra ahhoz, hogy kiforgassuk sarkaiból a magyar osztályuralom glóbusát!

References

Reference:
Original Publication: “Polgári radikálisok, szocialisták és törtenelmi ellenzék”, Szabadgondolat, 4.5, 1914, p. 144-150
KPA: 01/23 (7 p., copie de l’original)
English Translation: “Bourgeois radical, socialists and the established opposition”, in POLANYI 2016, p. 174-180