A strohmann

The text

[392] A „strohmann” intézményét a sajtójavaslat beterjesztői meggyőződéssel támadják, a sajtószabadságért küzdők pedig meggyőződés nélkül védelmezik. A progresszív tábor, amely az igazság alapján áll, úgy érzi, nem szállhat síkra olyan intézményért, amely maga az őszinteséghiány és a hazugság. Előre látható, hogy a szegény strohmann nem fogja állani a koncentrált támadásokat és az emberiség hálátlansága felett érzett keserűséggel szívében, örökre le fogja hunyni fáradt szemét. Mi azonban igazságot sze- retnénk szolgáltatni a megvetett és elárult strohmannak, mert a sajtószabadság egyik bajnokát tiszteljük benne, akinek személye ezért megérdemli az epitáfiumot.

A fokozatos felelősség elve a fiktív tettesek elve. A szerző, [393] a felelős szerkesztő és a kiadó törvényes strohmannok, hiszen csupán merész fikcióval lehet az üzlete után járó vagy a Riviérán üdülő kiadót értelmi bűncselekmények, néha nemes eretnekségek tettesének tekinteni. De épp ilyen strohmann- felelősség végeredményében magának a szerzőnek a felelőssége is, hiszen a szerző valójában csak a cikk szerzője, nem pedig a gondolaté, amelyért helytáll. Az u. n. szerző magánéletében nem gondolatok szerzője, hanem hivatásos újságíró, kenyér-szerző, akár a kiadóvállalat igazgatója vagy a nyomdai segédmunkás. Nem kivétel, hanem szabály, hogy az állam által üldözött gondolatok nem az egyesek, hanem egész korok és széles néprétegek gondolatai. Az osztályharc gondolata ma tízmilliók gondolata és az újságíró, aki tízezredszer megírja, nem tesz hozzá semmit sem. Nem lehet kétség aziránt, hogy a fokozatos felelősség minden láncszeme strohmannokból áll és hogy az u. n. „strohmann”, ahogy az önként jelentkező álszerzőt nevezik, nem törvénytelen leszár- mazója, hanem kitagadott gyermeke a törvényes strohmannok dinasztiájának. Nem visszaélés a joggal, hanem ellenkezőleg, a jog következetes kiépítése. A szerzőstrohmann nem „kinövés”, hanem a fokozatos felelősségi elv gyökeréig visszanyúló fejlődés eredménye.

A fokozatos felelősség két okból lépett a sajtódeliktumok terén a büntetőjogi általános felelősségi rendelkezések helyébe. Egyik,hogy a bűncselekmény tényállását itt kutatni nem kell; másik, hogy kutatni nem szabad. Nem kell, mert a deliktum tényálladéka maga a sajtóközlemény; nem szabad, mert ami a tényálladékból még hátra volna, t. i. a tettesek és részesek személye, azt magasabb érdekből firtatni nem szabad. A tettesek személyét nem a rendőrség jelöli ki, hanem előre megnevezi maga, a törvény, amely nem engedi meg az apaság keresését. Törvényi bizonyítási vélelem, hogy a bűncselekmény apja az, akit a fokozatos felelősség sorrendje kijelöl. Az államhatalom tehát a „tettes” komoly üldözéséről, a valódi nyomozásról, az igazság tárgyilagos kiderítéséről, egyszóval az érdemleges elintézésről lemond és ehelyett formális elintézéssel, puszta látszattal elégszik meg. A bűncselekményt elkövető személy tekintetében ezt a látszatelintézést a fokozatos felelősség szolgálja. A strohmann-felelősség tehát ereszben a sajtó természetében leli gyökerét.

A politikai deliktumok azonban, akkor is, ha nem sajtó utján követtetnek el, magukban véve is hajlamosak a fikciókra. A sajtóvétségnél, láttuk, részben nem kell, de részben nem is szabad a fizikai szerzőséget kutatni. Az, hogy nem kell, a nyomtatvány természetéből folyik. Itt csak az a bűncselekmény, ami nyilvánosságra kerül, ami pedig nyilvános, azt nyomozni nem kell. A sajtó-köz- igazgatás pedig mindig jóelőre gondoskodhatik felelős személyekről. De, hogy másrészt nem szabad, az onnét van, hogy ezek a deliktumok többnyire politikai természetűek és ez a természetük bizonyos irányban vétót mond az inkvizíciónak. A politikai sajtódeliktumoknál tehát két ok is egyesül arra, hogy azoknak a megtorlásába [394] irreális elemeket vigyen bele. A fokozatos felelősség, amely ezen a talajon nőtt, így csak részben a sajtó-jog terméke, másrészt az a politikai bűncselekmények gondolatkörébe tartozik. Látni fogjuk, hogy a „strohmann” sem a modern nyomda-technika szülötte, hanem általán az emberiség politikai fejlődésének szükségszerűvelejárója. De míg a sajtó természete csupán a felelős személy kijelölésébe, az alaki részbe, visz bele önkényes és fiktív elemeket, addig a politikai deliktumok lényegében rejlik az, hogy maga a büntetés, az anyagi szabályozás is ilyen, inkább kifelé szóló, demonstratív, jelképies elégtétel, mint valódi, komoly és érdemleges elintézés.

Ma a sajtó öleli fel a politikai életet, valamikor azonban az istenek szolgálata ölelte azt fel. Abban az időben, amikor vallás formájában sűrűsödött össze minden közügy, mert az emberek meg voltak róla győződve, hogy a természet az emberek és a szellemek kölcsönhatásából áll, amely kölcsönhatást az embereknek módjukban van a szellemeknek tetsző cselekvéssel befolyásolni, de érdekűkben is van ez, mert a szellemek jóakaratát közvetlen haszonban élvezik, haragjukat pedig közvetlen csapásokban szenvedik meg, abban az időben magától értetődő volt, hogy akinek a gondolatai a szellemeket megsértették, az közveszélyt hozott polgártársaira. A szentségtörőt kikutatták, megkövezték, feláldozták. Ha nem sikerült felkutatni, akkor a közösségből valakit kiragadtak és áldozatul mutatták be. Mint Andromédát, Iphigéniát, Izsákot. Nemesebb szellemekről később r feltételezték, hogy emberek helyett állatokkal is megelégszenek. És a társadalmak már régen nem hisznek a szellemvilág és emberi világ harcaiban és szövetségeiben, amikor mégszertartásokban áldoznak az isteneknek.

Ugyanígy védelmezték és védelmezik az istenek oltalma alá helyezett társadalmi rendet is szentségtörő gondolatok ellen a teokratikus államok és azoknak leszármazol és késői unokái: a közép- kori és mai államok. A korai középkornak vallásos jellegű státus- perei, az új kor inkvizícionális perei, a legújabb kor lázadási és izgatási perei halványan, de mégis hűen mintázzák a sacrile- gium megtorlását.

A fokozatos felelősség mármost egyik lépcsőfoka annak a hosszú útnak, amelyen a társadalom védelme az égbő l a földre helyezkedett át. Egyik árnyalata azon átmeneteknek, amelyekkel az emberáldozat kiengesztelő szertartásától, az áldozati barom megkoszorúzásán keresztül a mise szelíd pompájáig elfinomult a szellemeknek adott elégtétel gondolata. Az élő isteneknek eleven embereket, a strohmann- istenségeknek már csak strohmannokat áldozunk. A fokozatos felelősségben foglalt fikciók egész sorozata ugyanannak a folyamatnak a terméke, amellyel a bálványimádástól a vallási intellektuálizmusig emelkedett az emberiség. A fokozatos felelő sség strohmannokat állit lázongó, szívük vérével vétkező eretnekek helyébe, mint ahogy az emberiség nem rosszakaratú köveket tisztel már tabuként, nem is a láz és a napfogyatkozás szellemeit, nem az emberevő Baál-t és negyedíziglen sújtó Jehovát kérleli többé, [395] hanem az emberiség testetlen „szellemét” nemes gondolatokban és tudományos rendszerekben véli felfedezni, amelyektől kormányoztatja társadalmát, neveltéti gyermekeit, amelyekért meghozza erőlködéseinek, igyekezeteinek és önkéntes vezeklésének áldozatait. Az emberiség fikciók sírboltjába temeti a hatalmakat, amelyeket túl- haladott. Látszat-tekintélyek megsértéséért csak látszat-büntetés járhat és a művelődés fejlődése joggal iktatta a fokozatos felelősség törvényi vélelme mellé az önként jelentkező szerző, az u. n. strohmann, jogi vélelmét is és az öregbedő gyakorlat joggal követelte, hogy ez a jogi vélelem törvényi vélelemként tiszteltessék. Már kifejtettük, hogy a fizikai szerző tettesi minősége amúgy is fiktiv és tehát nincs elvi akadálya annak, hogy a szerzői fok elé még egy fokozat, a kényszerű szerző elé az önkéntes szerző, a törvényes szerző elé a szerződő szerző, a fizikai szerző elé a „strohmann” lépjen. Ha a sajtójavaslat jogosnak tartja a kártérítésért helytálló nyomdatulajdonos személyében a fokozatos felelősség fiktív rendszerének további merész kiterjesztését, maga nyit ezzel utat annak, hogy a láncolat a másik irányban is kibővíttessék. A kérdés csupán az, van-e olyan elismert társadalmi érdek, amely kívánatossá teszi, hogy a fizikai szerző fiktív tettességét a még csak nem is fizikai szerző ennél is fiktívabb tettességet helyettesíthesse ?

Amíg a sajtó és az újságírás fejletlen volt, addig gyakran elő- fordult, hogy az írás szerzője azonos volt a gondolat szerzőjével is. A sajtó kevesebbet politizált, de ha politizált, akkor politikusok szólaltak meg benne. A fokozatos felelősség, amikor elsősorban a szerzőt kívánta büntetni, feltételezte, hogy a gondolat szerzője és a cikk szerzője azonos. A fokozatos felelősség tehát még nem védelmezte meg a politikust, aki ír, csak a politikust, aki nem ír. Nehogy azonban ez utóbbit is, mint felbujtót, bűnsegédet vagy tettestársat nyomozni, üldözni lehessen, törvénybe iktattatott, hogy egy feleljen mindért és ez az egy a szerző legyen.

A politikai szabadság kifejlődése két irányban is tágított ezen a felelősségi láncolaton. Mindinkább az újságírók lettek a cikkek szerzői, nem többé maguk a gondolatok szerzői. Az értelmi szerzőtől külön vált a fizikai szerző személye. így lett az újságíróból mintegy a más eszméinek hivatásos strohmannja. További fejlődés az, amikor a gondolat e hivatásos strohmannjai, a merőben fizikai szerzők, helyébe is strohmannok lépnek, akik már a fizikai szerzőstrohmannjai, mintegy strohmannok a hatványon.

Ám ez a fejlődés nagy közérdeket ölel fel és elégit ki. Mert ha az állam gondolatokat üldöz, ehhez ké tségtelen joga van. Az elemi és egyetemes gondolatok egész rendszereit joggal üldözzük mind- annyian, amikor már az első elemitől kezdve az egyszeregy kér- lelhetetlen sorrendjével szorítjuk ki a jelenségek minden más alapvető összetűzését és fel az egyetemig a világban is csak egyféle egyetemét ismerünk el. De az állam is, természetesen, nem a gondolkodást kívánja üldözni, hanem annak bizonyos, szerinte veszedelmes termékeit, határozott gondolatmeneteket és gondolatokat.

[396] Ezeknek a gondolatoknak hatásos terjesztését eltiltja, és hogy melyek ezek a gondolatok, a Btk. megfelelő szakaszaiban tényálladéki elemekül jelöli meg. Ma már a közérdek még olyan egyoldalú értelmezés mellett sem tiltja és nem is üldözi az élő, a teremtő gondolatot. Egyetemes érdek, hogy amikor az emberiség mai gondolat- anyaga mellett világosan nem boldogul – és ezt legjobban az bizonyítja, hogy az állam maga kénytelen bizonyos gondolatokat a forgalomból kirekeszteni –, legalább a meglévő gondolatokhoz új, összefoglaló és irányszabó gondolatok járulhassanak.

De van egy ember, akiben gyakorta vagy talán néha, de éppen ezek a kivételes esetek a legfontosabbak, a gondolatoknak ez a két csoportja szinte szétválaszthatatlanul egybefonódik. Van valaki, aki míg egyrészt tökéletes hangszere a régi, az ismert gondolatoknak, gyakran ugyanő a halk, a bizonytalan, az átérző és meghatott megszólaltatója az új, a megváltó gondolatoknak is. A félig tudós, félig költő publicista, az igazi író ez, akinek a szavában régi jelszavak harci kiáltásába gyakran új, meglepő és merész akkordok har- móniája vegyül. Az igazi író, aki a reprodukció szinte műszaki termékeit a produkció organikus csodáival gazdagítja, – ez az a kivételes és magának kivételt követelő jelenség, amely elkerülhe- tetlenül felveti a „strohmann” kérdését.

A fokozatos felelősség egész fikció-rendszere hiábavaló, ha a fizikai szerzőt akkor sem tudjuk megmenteni a büntetéstől, amikor az több mint fizikai szerző, amikor az teremtő gondolatok értelmi szerzője is. Az újabb fejlődés kivételből szabállyá tette, hogy az újságíró nem saját, általán nem is egyéni gondolatokat közöl, hanem százszor megirt dolgok újra megírója. És míg így egyrészt jogossá tette azt, hogy a hivatásos újságíró, akinek szerepe mindinkább fiktív, végleg „strohmann”-nal képviseltethesse magát, addig követelő és közérdekű parancsa lett az, hogy abban a nagyjelentőségű kivételes esetben, amikor a régi és üldözött gon- dolatoknak puszta hivatásos reprodukálója egyben igazi iró is, talán költő, az, amit szerénytelenebb korok prófétának neveztek, akkor ne essünk vissza a durva fetisizmusba és ne zúzzuk össze a lantot, amelyen jövendő korok szele bűvös muzsikát fakaszt, azért, mert ugyanezen a lanton régi nótákat pengetve keresi meg kenyerét a vándor hegedűs!

A politikai deliktumokban, mondottuk, sacrális jellegük folytán megvan az a hajlandóság, hogy a fejlődés folyamán mindinkább elfinomulva, végül pusztán szimbolikus megtorlásban részesüljenek. Elhalványul azonban a politikai deliktum eredendő vallásos jellege olyan irányban is, hogy magát a gondolatot nem is üldözi többé az állam. Az izgatási szakaszok nem bizonyos gondolatokat, hanem csak azoknak hatásos közlését, vagy te rjesztését üldözik. Csupán csak gondolkodni, vagy annak eredményét hatástalanul közölni szabad, hiszen a büntetőhatalom maga sem hisz a szentségében annak, amiről már máskép gondolkodni szentségtörés volna. A hatásos gondolkodás elleni védelem rég nem áll az eredeti hieratikus ala- pon többé, de letért a társadalmi rend szent és sérthetetlen [397] mivoltának az álláspontjáról is és azoknak az örvén szerényebb gyakorlati érdekeket védelmez meg. Rég leköszönt az állam arról a tisztről, amelyet magasabb hatalmak szolgálatában látszott teljesíteni és világi módon fordul a világi támadás ellen.

Ahol a folyamat ennyire haladt, ott megtörténhetik, hogy osztályérdekek hatása alatt mintegy ellengőzt kap a fejlődés mozdonya és, mint éppen most nálunk is, az állam energikusan lép fel, félreteszi ismét a fokozatos felelősség fikcióit, de nem valami vallási reneszánsztól megihletve, hanem azért, hogy az embervadászat hatékonyabb módjaihoz fordulhasson csoport érdekeinek megvédelmezése végett.

Amint tehát látjuk, nemcsak a szerző helyett jelentkező álszerző„strohmann”, de strohmann maga az is, akiért jelentkezik, aminthogy strohmannok a fokozatos felelősség többi viselői is. Látnivaló, hogy ez az alakulás nem mellékvágánya a fejlődésnek, hanem eredmény, amelyre az kezdettől fogva céloz. Nemcsak a sajtó természetéből folyik, hogy fikciókat szerepeltet, hanem sokkal inkább a politikai deliktumok termeszeiéből, amelyek túlnyomóan a sajtóban öltenek testet. A politikai bűncselekmények megtorlásának enyhülése, azon körülmény, hogy csupán a hatásos gondolkodást üldözik már, nem többé a hatástalant is, ugyanazon törzs hajtásai, mint a fokozatos felelősség, egész törvényes strohmannrendszere: – mindezek a kultúra átszellemülésének egyetemes országútját jelzik, amely a fétistől a fikcióig vezet.

Szinte határtalan mértékben lehet az elnyomott és mellőzött osztályokat saját érdekeik felől megtéveszteni. Eddig is láttuk, hogy merő félreértés, puszta logikai tréfa a „strohmann”-ban a hazugság megtestesülését látni,.mikor azellenkezőleg a fejlődés általános, nagy igazságainak megtestesítője. – De két másik terméketlen érv homokját is szórják a szemükbe. Egyik, hogy a fokozatos felelősség ellenkezik az individualizált büntetés modern elvével; a másik, hogy az. ilyen kollektív felelősség visszatérés a régi, primitív falu- és törzsközületek túlhaladott fenyítő rendszerére. Elfelejtik, hogy a büntetés individualizálása a közönséges bűncselekmények terén szinte megköveteli a politikai bűncselekmények terén az ellenkezőélv érvényesülését: a tömegmozgalmaknak minden egyéniest kizáró jellégének megfelelő kollektív felelősségét. Ez a kollektív felelősség pedig nem visszaesés a falu- és törzsközösség, a tizedelés és véndetta idejébe, hanem csak analóg vele a fejlődésnek magasabb szintjén. A szocialista kommunizmus is csak hasonlít az ősi faluközösséghez, de a fejlődési spirális magasabb gyűrűjén helyezkedik el. A hasonlóság tehát abban van, hogy mint hajdan a faluban, a törzsben, ma a tömegben sem lehet kitudni a közvetlen „tetteseket”. De míg amazok csak helyi és vérségi egységek voltak, addig az a közösség, amely a sajtóvétség mögött áll, szellemi egység, titkos értelmi és érzelmi totem. A fokozatos felelősség nem visszaesés kezdetleges társadalmi egységek üldözési rendszereibe, hanem alkalmazkodás új szellemi közösségeknek amazokhoz analóg természetéhez.

[398] Megdöbbentő, hogy a haladó osztályok mennyire nem ismerik fel a strohmann ellen felhozott komolykodó és fölényes érvekben, ugyanazokat az elfogult és tudatlan nézeteket, amelyek ellen annyi eréllyel és annyi hévvel szoktak más téren fordulni. Pedig aki nem akarja látni, hogy az újságíró nem a kigondoló ja az osztályharc eszméjének, hanem annak pillanatnyi haszonélvezője és továbbadó] a, az ugyanannak a gyerekes és menthetetlen szociológiának a képviselője, amely facér újságírókban keresi a társadalmi forrongások bűnbakját. Pedig aki ragaszkodik ahhoz, hogy éppen bizonyos képzettebb, tehetségesebb és hangosabb írók és politikusok a mindenkori „tettesek”, azok annak a gyalázatos és rosszhiszemű harci szociológiának a hívei, amely a nagy társadalmi átalakulások „tetteseit” is mindig önző vezetők magánérdekeiben, nem pedig a nagy tömegek új feltételekhez alkalmazkodó, ellenállhatatlan, mert önérdekű, felismeréseiben látja.

De ezen a ponton széles és egyetemes társadalmi érdekek is emelik fel szavukat a „strohmann” mellett. Mert míg egyrészt hamis az a szociológia, amely nem látja a tömeget az egyénektől, addig másrészt igaz az, hogy a kiváló egyének a végrehajtói a tömeg szándékainak. Nem a kéz irányítja a testet, de ha levágjuk a kezet, az egész test tehetetlen. Aki a vezetőket levágja, nem szüntette be az okokat, amelyek őket is mozgatták, de beszüntette azoknak legfejlettebb, legalkalmasabb kifejezőit. Igaz, nem érvényesül ez az igazság oligarchikus mozgalmakban, mert ezek egyének szövetségei. Az OMGE-ben a tízezerholdasok egymás mellé rakodnak és ezzel az országot beborították. Az oligarchiákban nincs különbség vezér és közkatona között, innét arisztokratikus erkölcsi felfogásuk. De aki a tömegpártokat az emberiség közös érdekeinek sérelme nélkül kívánja felelősségre vonni, annak óvakodnia kell attól, hogy ezt az arisztokratikus elvet olyan területre vigye át, ahová az nem való, ahol azt csak tudatlanság vagy hipokrízis védelmezheti meg. Az oligarchiákra a dekapitáció, a demokráciákra a tizedelés alkalmazandó. Minden sztrájknál, minden tüntetésnél, általában a szolidaritás minden harcias megnyilvánulásánál, a tömegek természetszerűleg a lehető legszélesebb felelősségeloszlást valósítják meg, vagyis régi kifejezéssel élve : a megtizedelést. Ennek a törekvésnek eredménye: a „strohmann” is. A demokratikus formák ellen intézett elvi támadás az, amikor a tömeges jelenségek okozataikép előálló tömegpártok természetes felelősségi rendszere helyébe, az egyéni felelősséget, a mindent elmérgesítő inkvizíciót léptetik.

A múlt és jövő erői küzdenek a strohmann intézménye körül. Ha ebben a harcban a strohmann elbukik, hosszú fejlődés eredménye válik kétségessé. A fokozatos felelősség már szinte minden izében vélelmeken és fikciókon épült fel. Vélelmezett volt a szerep, amely a bűncselekmény körül a „tettest” illette de vélelmezett volt az igazi „strohmann”nál még annak személye is. Az egyetlen valódi elem: a kiszabott büntetés volt. Az eljárás majdnem teljesen jelképies lett. Még egy lépés és az állam a valódi büntetés helyébe a jelképies büntetést, a puszta demonstratív megrovást, az inkriminált [399] sajtóközlemény ünnepies elitélését helyezte volna. És elérkeztünk volna oda, ahol ma Anglia tart, hogy politikai sajtóper a valóságban nincs többé.

Ez az ut egyedül a „strohmannon” át vezethetett volna. A strohmann eltörlésével, merész kanyarulattal fordult vissza a magyar fejlődés a reakció útjára.

References

Reference:
Original Publication: “A strohmann”, Szabadgondolat, x.12, 1913, p. 392-223 (?)
KPA: 01/19 (8 p., copie de l’original); In line: http://mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1913/1913_12.pdf