A Magyar irodalom válsága

The Text

[61] Engedjék meg, hogy egy felejthetetlen képet idézzek fel önök előtt, amely mélyen vésődött emlékezetembe:
A véres októberi napok után az orosz forradalom legyőzve hevert a cár lábai előtt. De az elnémult ország nem mondott le a reményről, hanem várva bizakodott. Akárhányszor gázolt is végig kozákpatkó a fiatal vetésen, a letiport földeken újból kalász fakadt. Mert nagy dolgok emlékei nagy dolgokat jövendöltek és a lelkek mélyén ott virrasztott az áhítat.

De íme különös nyugtalanság fogta el a kedélyeket. A legjobbak félreálltak és mögöttük lassan rogyni kezdett a tábor. Az ellenforradalom megmérgezte az elalélt ország álmait. A költők tekintete befelé fordult és nem követte többé a nagyszerű harc esélyeit. Mielőtt a kakas harmadikat kukorékolt az apostolok megfordultak és elárulták az árva országot. Leonid Andrejef, a büszke oszlop megdőlt, a vallás és a szerelem miszticizmusának hódolt meg múzsája. A távoli nyugat eddig lekicsinyelt néző közönsége megszólalt és Oroszország lebilincselve figyelt dalaira. Wedekind, Huysmans, Schnitzler és Altenberg művei elárasztották az országot. Gorkij „Anyja”-t a forradalom utolsó kemény és igaz alkotását, mintha valami elrejtette volna a tekintetek elől, míg Arcybasef „Szanyin”-ja mint szivárványszínű felhő kavargott a levegőben. A belső meghasonlás jelei mindig kirívóbbak lettek. A kivégzések száma havonként százakra nőtt, Pétervárott pedig idegzsongítóan ízléses színházban, végnélkül zsúfolt ház előtt adták Maeterlinck „Kék madará”-t, tiszta esztézis lángján főtt varázsitalt mérve a százféle kékben áztatott színpadról...

És ekkor történt, hogy megszólalt az ország lelkiismerete. Megszólallak azok, akik még emlékeztek a közelmúltakra, akikben még élt a nehéz évtizedeknek és a ragyogó napoknak az értelme. A lelkiismeretek feltámadását ünnepelte Pétervár. Nyilvános vitákban szálltak harcba a legkiválóbb kritikusok az ellenforradalom irodalma ellen az ország igazi életének és belső szabadságának érdekében a pozitív célok szabad és átfogó világnézete mellett. És örökre emlékezetesek lesznek a megtért Mereskofszky írásai, amelyekben, mint egykor Zola, vádlóként lépett fel egy önmagáról megfeledkezett nemzet perében; szavai, amelyekben a megcsaltak fájdalma villámlott, elsöpörték az álomképeket, amelynek lidércfényét követte a szerencsétlen ország.

[62] A magyar valóság nem üti meg az orosz forradalom hőskori méreteit és mégis, a példa fáj, mert magunkra ismerünk benne. De mielőtt hasonlatra fordítanék a távoli Oroszország eseményeit, ki kell egészítenünk a képet. Az „új irodalom” – ahogy elnevezték – ott is kezdetben egybeforrott az újítók küzdelmével. A társadalom realisztikus leírása rácáfolt az abszolutizmus öndicsőítő elméleteire és a szerelem világi uralma, amelyet a nyugati irodalom szolgált, a teológiát alapjaiban fenyegette. Éppen ezért tette a forradalom az új irány ügyét a magáévá. De mindez csupán megtévesztőlátszat volt, amelyet a reakció csakhamar hasznára fordított. Míg a magyar kormány elég rövidlátó volt a „Szanyin”-t elkobozni, addig Oroszországban százezernyi példányban szabadon terjesztették azt és a „felszabadult irodalom” jelszava által megtévesztve, mohón szívta magába az ifjúság annak társadalomellenes szellemét, amely minden ortodox teológiánál jobban szolgálta a kedélyek megzavarását és az egyének elszigetelését.

Az orosz impresszionisztikus líra is termett Ady Endréket. De a tehetségtelen és hangos sereg, amely nyomukban indult, – többen mint valaha pengettek egyidőben lantot –, ott sem a művészet forrásaiból táplálkozott, hanem abból a politikai hiedelemből merítette népszerűségét, hogy ami új és nehezen érthető, ami formailag merész és tartalmila g különös, az egyúttal bátor és dicséretes is. Ez az irodalom is elhárította magáról a pozitív világ- nézet felel ő sségét, az elvont m ű vészet kiváltságaira hivatkozva, pedig – és lényegét ebben ismerjük fel – a m ű vészet odaadó szolgálata alól felszabadítva magát, hatásának feltételeit éppen ezen közéleti áramlatok ügyes kihasználásában kereste. Ott is azt várták az új íróktól,

hogy bele fognak világítani a 

társadalom és az emberi lélek útveszt ő ibe és kijelölik a küzd ő k számára a helyes utat. De a költ ő k ellenz ő t vontak szellemük fénye elé, mert csupán saját énjüket akarták annak világánál jobban meglátni. És míg így maguk mindig tündökl ő bbek lettek, a nagy sötétben egyedül tévelygett a tömeg. Kés ő n vették észre, akik a haladás országútját rótták, hogy kiket el őő rsökül és fel- derit ő kül követtek, lelk ű k mélyén idegenek t ő lük, akár az ellenség. Ennek a poézisnek a természet rajzát hovatovább mindnyájan ismerjük: ez a m ű vészet nem hisz Istenben, de nem hisz az emberben sem. Mozgalmaival szem ben elfogulatlan, mert közönyös irántuk. Az életet és a m ű vészetet egyaránt rokonainak mondja, de egyikkel szemben mindig a másikra hivatkozik. A Múzsák szertartásairól hiányzik, mert az emberiség ügye i távol tart ják, de a társadalom harcaitól elvonul a Múzsáktól nyert titkos küldetést színlelve. Az erőszak jelenetei előtt szemet huny, mert széphez szokva, nem bírja a durvaság látványát. A fórum zaja nem ér el az elvonult költőig, aki legszemélyesebb gondolatait is a piac zsivajába kiáltja bele. Ez az irodalom arisztokratikus, mint a ponyva hősei és a plebshez intézi szavát. Az új csupán vonzó élmény számára, amely a fejlődés és haladás gondolataitól idegen. A régi formákat nyűgnek érzi, hogy új formákkal avult tartalmakat [63] kendőzzön. Ereje abban van, hogy bírálatot nem tűr. Ha mű és közönség között nézeteltérés támad, biztosan a közönség a hibás. Az élmény és az egyéniesség a fontos, e fölött pedig csak a szerzőmondhat ítéletet. Ő pedig megbocsát magának, mert az egyetlen, aki őt megértette. Sebhetlen, mert a legrosszabb vers is önműködővédőszerkezettel van ellátva: ami zavaros, az a jövő társadalom akkordja, ami füleinknek üresen hangzik, az megelőzte a világ fejlődését. És nem modern ember, aki nem lelkesedik az új utakon járó költőért…

De ne értessünk félre. Az igazi művészet nemes függetlenségben él és láthatatlan szálak fűzik azt az emberiség szívveréséhez. Befolyásától nem féltjük a haladást, mert minden valódi művészet az emberi kultúrát gazdagítja. De ama másik, tömeges és zajos irodalmi jelenség hatása és sikere éppen abban a reakcionárius befolyásban merül ki, amely mindjobban tért foglalva, százféle alakot cserélve, az agitációt megbénítja és a felvilágosítás munkája elé lát- hatatlan akadályokat gördít. Ennek a hatása az, hogy az ifjúságban nincsenek többé üreslelkűek és tunyák, csupán ízlésesek vannak már és szemlélődök. Ennek köszönhetjük, hogy a kanászok és a jogászok mellett az esztéták nagy száma válik országunk nevezetességévé. Amazok önző közönyösségét ezeknek olcsó cinizmusa teszi ismét életképessé, kik elég vakmerőek ahoz, hogy magukat a haladás zászlótartóinak nevezzék. És nekünk tehetetlenül kell tűrnünk, mint pöffeszkednek az általunk tört utakon a kishitű homályosság és a gőgös öntetszelgés, a melankólia és a népgyűlölet szellemei… Mondjanak bennünket képrombolóknak, de a ledöntött bálványokat nem engedjük a művészet leple alatt felépíteni. És ha az ellenség falóba rejtőzve fenyegeti sáncainkat, nem fog bennünket megtéveszteni Sinon rímes beszéde.

Pólányi Károly.

References

Reference:
Original Publication: “A Magyar irodalom válsága”, Szabadgondolat, 2.2, February 1912, p. 61-63 (La crise de la littérature hongroise)
KPA: 01/09 (3 p., copie de l’original)