A Magyar irodalom válsága

The Text

[61] Engedjék meg, hogy egy felejthetetlen képet idézzek fel önök el ő tt, amely mélyen vés ő dött emlékezetembe: A véres októberi napok után az orosz forradalom legy ő zve hevert a cár lábai el ő tt. De az elnémult ország nem mondott le a reményr ő l, hanem várva bizakodott. Akárhányszor gázolt is végig kozákpatkó a fiatal vetésen, a letipo rt földeken újból kalász fakadt. Mert nagy dolgok emlékei nagy dolgokat jövendöltek és a lelkek mélyén ott virrasztott az áhítat. De íme különös nyugtalanság fogta el a kedélyeket. A legjobbak félreálltak és m ögöttük lassan rogyni kezdett a tábor. Az ellen- forradalom megmérgezte az elalélt ország álmait. A költ ő k tekin- tete befelé for dult és nem követte többé a nagyszer ű

  harc   esé-   

lyeit. Miel ő tt a kakas harmadikat kukorékolt az apostolok meg- fordultak és elárulták az árva or szágot. Leonid Andrejef, a büszke oszlop megd ő lt, a vallás és a szerelem miszticizmusának hódolt meg múzsája. A távoli nyugat eddig lekicsinyelt néz ő

   közönsége    

megszólalt és Oroszország lebilincselve figyelt dalaira. Wedekind, Huysmans, Schnitzler és Altenberg m ű vei elárasztották az orszá- got. Gorkij „Anyja”-t a forradalom utolsó kemény és igaz alkotá- sát, mintha valami elrejtette volna a tekintetek el ő l, míg Arcybasef „Szanyin”-ja mint

  szivárványszín

ű

  felh

ő

  kavargott   a   leveg

ő ben. A bels ő

  meghasonlás   jelei   mindig   kirí

vóbbak lettek. A kivégzések száma havonként százakra n ő tt, Pétervárott pedig idegzsongítóan ízléses színházban, végnélkül zsúfolt ház el ő tt adták Maeterlinck „Kék madará”-t, tiszta esztézis lángján f ő tt varázsitalt mérve a százféle kékben áztatott színpadról ... És ekkor történt, hogy megszólalt az ország lelkiismerete. Meg- szólallak azok, akik még emlékeztek a közelmúltakra, akikben még élt a nehéz évtizedeknek és a ragyogó napoknak az értelme. A lelkiismeretek feltámadását ünnepelte Pétervár. Nyilvános viták- ban szálltak harcba a legkiváló bb kritikusok az ellenforradalom irodalma ellen az ország igazi életének és bels ő

   szabadságának    

érdekében a pozitív célok szabad

  és   átfogó   világnézete   mellett.   

És örökre emlékezetesek lesznek a megtért Mereskofszky írásai, amelyekben, mint egykor Zola, vádlóként lépett fel egy önmagá- ról megfeledkezett nemzet perében; szavai, amelyekben a meg- csaltak fájdalma villámlott, elsöpörték az álomképeket, amelynek lidércfényét követte a szerencsétlen ország.

[62] A magyar valóság nem üti meg az orosz forradalom h ő skori méreteit és mégis, a példa fá j, mert magunkra ismerünk benne. De miel ő tt hasonlatra fordítanék a távoli Oroszország eseményeit, ki kell egészítenünk a képet. Az „ú j irodalom” – ahogy elnevezték – ott is kezdetben egybeforrott az

 újítók  küzdelmével.  A  társadalom  

realisztikus leírása rácáfolt az abszolutizmus öndics ő ít ő

 elméleteire  

és a szerelem világi uralma, amel yet a nyugati irodalom szolgált, a teológiát alapjaiban fenyegette. Éppen ezért tette a forradalom az új irány ügyét a magáévá. De mindez csupán megtéveszt ő látszat volt, amelyet a reakció csakhamar hasznára fordított. Míg a magyar kormány elég rövidlátó volt a „Szanyin”-t elkobozni, addig Oroszországban százezernyi pé ldányban szabadon terjesztették azt és a „felszabadult irodalom” jelszava által megtévesztve, mohón szívta magába az ifjúság annak társadalomellenes szellemét, amely minden ortodox teológiánál jobban szolgálta a kedélyek megzavarását és az egyének elszigetelését. Az orosz impresszionisztikus líra is termett Ady Endréket. De a tehetségtelen és hangos sereg, amely nyomukban indult, – többen mint valaha pengettek egyid ő ben lantot –, ott sem a m ű vészet forrásaiból táplálkozott, hanem abból a politikai hiede- lemb ő l merítette népszer ű ségét, hogy ami új és nehezen érthet ő , ami formailag merész és tartalmila g különös, az egyúttal bátor és dicséretes is. Ez az irodalom is elhárította magáról a pozitív világ- nézet felel ő sségét, az elvont m ű vészet kiváltságaira hivatkozva, pedig – és lényegét ebben ismerjük fel – a m ű vészet odaadó szolgálata alól felszabadítva magát, hatásának feltételeit éppen ezen közéleti áramlatok ügyes kihasználásában kereste. Ott is azt várták az új íróktól,

 hogy  bele  fognak  világítani  a  

társadalom és az emberi lélek útveszt ő ibe és kijelölik a küzd ő k számára a helyes utat. De a költ ő k ellenz ő t vontak szellemük fénye elé, mert csupán saját énjüket akarták annak világánál jobban meglátni. És míg így maguk mindig tündökl ő bbek lettek, a nagy sötétben egyedül tévelygett a tömeg. Kés ő n vették észre, akik a haladás országútját rótták, hogy kiket el őő rsökül és fel- derit ő kül követtek, lelk ű k mélyén idegenek t ő lük, akár az ellenség. Ennek a poézisnek a természet rajzát hovatovább mindnyájan ismerjük: ez a m ű vészet nem hisz Istenben, de nem hisz az emberben sem. Mozgalmaival szem ben elfogulatlan, mert közönyös irántuk. Az életet és a m ű vészetet egyaránt rokonainak mondja, de egyikkel szemben mindig a másikra hivatkozik. A Múzsák szertartásairól hiányzik, mert az emberiség ügye i távol tart ják, de a társadalom harcaitól elvonul a Múzsáktól nyert titkos küldetést színlelve. Az er ő szak jelenetei el ő tt szemet huny, mert széphez szokva, nem bírja a durvaság látványát. A fórum zaja nem ér el az elvonult költ ő ig, aki legszemélyesebb

 gondolatait  is  a  piac  

zsivajába kiáltja bele. Ez az irodalom arisztokratikus, mint a ponyva h ő sei és a plebshez intézi szavát. Az új csupán vonzó élmény számára, amely a fejl ő dés és haladás gondolataitól idegen. A régi formákat ny ű gnek érzi, hogy új formákkal avult tartalmakat [63] kend ő zzön. Ereje abban van, hogy bírálatot nem t ű r. Ha m ű

 és  

közönség között nézeteltérés támad, biztosan a közönség a hibás. Az élmény és az egyéniesség a fontos, e fölött pedig csak a szerz ő mondhat ítéletet. Ő

 pedig  megbocsát  magának,  mert  az  egyetlen,  

aki ő t megértette. Sebhetlen, mert a legrosszabb vers is önm ű köd ő véd ő szerkezettel van ellátva: ami zavaros, az a jöv ő

 társadalom  

akkordja, ami füleinknek üresen hangzik, az megel ő zte a világ fejl ő dését. És nem modern ember, aki nem lelkesedik az új utakon járó költ ő ért. . . De ne értessünk félre. Az igazi m ű vészet nemes függetlenségben él és láthatatlan szálak f ű zik azt az emberiség szívveréséhez. Be- folyásától nem féltjük a haladást, mert minden valódi m ű vészet az emberi kultúrát gazdagítja. De ama másik, tömeges és zajos irodalmi jelenség hatása és sikere éppen abban a reakcionárius be- folyásban merül ki, amely mindjobban tért foglalva, százféle alakot cserélve, az agitációt megbénítja és

 a  felvilágosítás  munkája  elé  lát-  

hatatlan akadályokat gördít. Ennek a hatása az, hogy az ifjúságban nincsenek többé üreslelk ű ek és tunyák, csupán ízlésesek vannak már és szemlél ő dök. Ennek köszönhetjük, hogy a kanászok és a jogászok mellett az esztéták nagy száma válik országunk nevezetességévé. Amazok önz ő

 közönyösségét  ezeknek  olcsó  cinizmusa  teszi  ismét  

életképessé, kik elég vakmer ő ek ahoz, hogy magukat a haladás zászlótartóinak nevezzék. És nekünk tehetetlenül kell t ű rnünk, mint pöffeszkednek az általunk tört utakon a kishit ű

 homályosság  

és a g ő gös öntetszelgés, a melankólia és a népgy ű lölet szellemei.. . Mondjanak bennünket képrombolóknak, de a ledöntött bálványo- kat nem engedjük a m ű vészet leple alatt felépíteni. És ha az ellenség fa-lóba rejt ő zve fenyegeti sáncainkat, nem fog bennünket megtéveszteni Sinon rímes beszéde. Pólányi Károly.

References

Reference:
Original Publication: “A Magyar irodalom válsága”, Szabadgondolat, 2.2, February 1912, p. 61-63 (La crise de la littérature hongroise)
KPA: 01/09 (3 p., copie de l’original)