Polgári radikálisok, szocialisták és törtenelmi ellenzék

The Text

Polgári radikális pártalakítás küszöbén előtérbe lép egynéhány olyan kérdés, amely annakelőtte csak halvány körvonalaiban jelentkezett.

I

A munkásmozgalom számára ez a különválás régóta óhajtott állapotot valósit meg. Egy évtizede hirdetik a szocialisták annak elkerülhetetlen szükségét, hogy a polgári elemek tudatára ébredjenek önérdeküknek, annak a kiegyenlíthetetlen ellentétnek, amely a polgári lét és a polgári kultúra között egyrészt, a nagybirtok és az egyház uralma között másrészt van. Gúnnyal és megvetéssel sújtották a dzsentri-uralomtól hipnotizált és a korrupció hasis álmát alvó középosztályunkat, de buzdítással és támogatással segítették a polgári öntudatra ébredő radikális elemeket. Joggal becsmérelték a gyárost, aki helyett a munkásának kell gondolkodnia és hatalmas agitáló erővel sürgették, hogy a feudalizmus gyámkodása alá helyezkedőpolgárság végre nagykorúvá váljék és ne hárítsa a munkásságra igazi érdekeinek felismerését és az azokért való küzdelem terhét. A magyar szociáldemokrata pártnak – mondhatni – egyik programmpontja valósul meg, amikor az önálló polgári radikálispárt végre létesül.

[145] És amily mértékben közeledünk a párt megalakulásához, olyan mértékben tisztulnak és öltenek testet e párt erőforrásai és világosodik meg annak önálló hivatása a mai magyar közéletben. Csak most tűnik ki, hogy a polgári radikalizmus eszméi már milyen mélyen hatoltak bele a progresszív közvéleménybe és hogy önálló radikális párt nélkül is a radikalizmus már tényező Magyarországon. A hely- zet külső megnyilatkozása, igaz, az volt, hogy a radikalizmusnak pártja csekély és szembeötlő volt, hogy hátvédje, eszméinek visszhangozója és ezzel politikai hatóképességének forrása nagyrészt a szervezett munkásság támogatásában rejlett. De egy önálló radikális párt megalakítása az éremnek eddig a tekintetek elől elrejtett másik oldalát is megláttatja. Mert nemcsak a radikálisok köszönnek sokat annak a viszhangnak, amelyre eszméik a munkásság táborában találtak, hanem a munkásság mozgalma is Magyarországon jelentőségének, súlyának és tekintélyének nagy részét épen abból meríti, hogy az utóbbi évtizedben szinte teljesen a polgári radikalizmus érveivel és jelszavaival a polgári radikalizmus céljaiért harcolt. A szociáldemokrata párt épen azáltal tett szert arra a hegemon szerepre, amellyel nemcsak az egész progresszív közvéleményben, hanem azontúl is, a történelmi ellenzék pártjait beleértve, szinte mindenütt bír, ahol csak Magyarország kulturális haladásának kérdése szóban forog, mert nyíltan és következetesen vállalta a polgári Magyarország kiépítésének programját. Hiszen az ipari proletariátus és az aránylag kis számú, de kíméletlen ipari nagytőkés közötti osztályharc a feudális magyar közéletben még hullámot nem vetett és a modern munkásmozgalom ütköző kérdései még nincsenek belekapcsolva a magyar parlamentarizmus rendszerébe. A szociáldemokrata párt ezért a közéletben szükségképen nem a munkáskérdést, hanem a polgárság kérdéseit képviselte, nem a kapitalizmus, hanem a feudalizmus elleni harcot hirdette. A feudalizmus elleni harc az ipari kapitalizmus kiépítéséért – ez a jelszó tette ki e párt közéleti jelentőségét és ez volt gyakorlati sikereinek legtöbb okozója.

Kétségtelen, hogy e megfontolások, míg egyrészt biztatóak azon munkakör és annak elismertetése tekintetében, amely a küszöbön lévő radikális pártra közéletünkben vár, addig másrészt a szociáldemokrata párt jelentőségét a jövő ben csak látszólag csökkentik azzal, hogy azt leghatásosabban folytatott propagandájában helyettesíteni és attól felmenteni fogja az új pártalakulás, mert a valóságban a munkáspártot az eddiginél kedvezőbb, mert sajátos feladatainak jobban megfelelő és ezért az ország egyetemes fejlődése szempontjából is kívánatosabb irányba fogja terelni a polgári párt megalakulása. A különválás első eredménye tehát az lesz, hogy a polgári politikát és a feudalizmus elleni küzdelmet a radikálisok, a munkásmozgalmat és a kapitalizmus elleni harcot pedig a szocialisták fogják képviselni.

De a munkásmozgalom ezzel egy másik közelebbi nézőpontból is sokat nyer, mert legsebezhetőbb pontjainak egyikén részesül hatásos támogatásban. A munkásmozgalom erejét eddig lekötő és a hatalommal szemben alkalmazott magatartását többnyire szükségképen eldöntő [146] szempont a munkásság szociálpolitikai intézményei fenállásának biztosítása volt. A magyar feudalizmus politikai léhaságát jellemzi, hogy a beteg munkást nyomorában támogató betegsegélyezést és balesetbiztosítást részben politikai in dokokból létesítette. Joggal fel- tehet ő

 volt  tehát  róla  az  a  kíméletl

enség, hogy ezen indokok elmul- tával, tehát lényegében szintén po litikai indokokból, le fogja rombolni ismét ezt az intézményt, gyógyszer

 és  segély  nélkül  fogja  hagyni  a  

sínyl ő d ő

 munkást.  Amint  pedig  a  munká

sság jóléti intézményei forogtak kockán, a munkásság jólétéért küzd ő

 párt  nem  tehetett  másként,  

minthogy számolt az olyan er ő szak lehet ő ségeivel, amely a politikai harcban még a társadalmi Vörös Kereszt lobogója el ő tt sem hajlik meg. Már pedig a koalíciós és

  a   munkapárti   püspökök   és   grófok   

becsület-fogalma megengedhet ő nek vélte, hogy a beteg munkást túszul tartsák egészséges bajtársainak magatartására és az egész ország jólétéért politikai harcot folytató munkástábor ellen üt ő kártyá- nak játszák ki a munka gazdasági elesettjeir ő l gondoskodó jóléti intézményeket. Így lett szociálpolitikai intézményeib ő l a munkásmozgalom számára nem vár, hanem csapda, taktikai helyzeteinek állandó Achilles-sarka, a stratégiai fe lvonulások Ephiáltesz-útja. Amint azonban egy polgári radikális párt a munkás betegsegélyezést feltétlen védelemben tudja részesít eni úgy, hogy az nem többé mint a szociáldemokrata párt, hanem mint az

 ipari  béke  és  a  polgári  kultúra  

nélkülözhetetlen követelménye jele nik meg a közvéleményben, akkor egycsapásra megsz ű nik az a visszás helyzet, hogy a szociáldemok- rata párt kénytelen magatartását egy minden pártszemponton felülálló közérdek ű

  intézmény   szempontjából   irányítani.   A   magyar   munkás-   

mozgalom el ő ször is azon a ponton nyer így védelmet, ahol annak leg- fájdalmasabb gyöngéje rejlik és a kü lön polgári párt

 megalakítása  

által ismét homloktérbe kerül ő

 saját  osztályfeladatainak  megoldására  

teljesen szabad keze lesz. Nem szükség külön magyarázni, hogy ez immár nemcsak a mun- kásságnak, de az ország összes feltörekv ő

 rétegeinek  szempontjából  

mennyire kívánatos. Hisz mindjobban

 terjed  és  izmosodik  meg  az  a  

meggy ő z ő dés, hogy a feudális uralom megtöréséhez Magyarországon hatalmas er ő feszítésre lesz szükség. A vé dekezésbe szorult feudaliz- mus a legkétségbeesettebb eszközökt ő l sem riad vissza. Ilyen eszköz volt el ő ször, amikor az álta lános választójog me ghiúsítására, prog- ramját sutbavetve, a koalíció formájába vette kezébe a gyepl ő t, majd amikor másodszor állott cs ő d el ő tt a latifundiumos rezsim, Tisza vállalkozott arra, hogy statáriumb a borítva az országot, fegyverrel akadályozza meg az ál talános választójog gy ő zelmét. Mire harmad- szor fognak szemben állani halad ás és reakció ebben az országban, az eddigi, semmit ő l vissza nem riadó eszközökb ő l következtethetni lehet, hogy koalíciónál és

 munkapártnál  is  kéts

égbeesettebb kímélet- lenséggel fogja megküzdeni élet-hal ál harcát a magyar nagybirtokos osztályuralom. . . A munkásságnak is valóban forradalmi harcra kell felkészülnie. Elérkezett viszont az ideje annak is, hogy a radikálisok tettekkel bizonyítsák be, hogy a munkásság bajtársai e nagy harcban. A szocialista jelöltre szavazó mitläu ferek száma amúgy is igen jelen- tékeny lesz. De a radikálisok agitáci ós munkájával felkutatott, meg- dolgozott, összeszervezett és a munk áspárti jelölt támogatására ve- zényelt mitläuferek száma a szervezetlenekénél sokszorosan nagyobb lesz és nemegy kerületben fog ezzel eld ő lni a szocialista jelölt ja- vára a választás sorsa. A polgári radikálisoknak a munkáspárttól való elkülönülése, mint látnivaló tehát, mindkét oldalon ü dvös felszabadulást jelent' saját külön feladataik érdekében. A szociá ldemokrata párt in tegrális munkás- párttá alakul, a polgári radikális ok pedig a magyar társadalmi sza- badságharcnak durva kövön dolgozó közkatonáivá lesznek.

II

Az ellenzékben szövetkezett tört énelmi pártokkal szemben a pol- gári radikális párt megalakulása már magában hadüzenetet jelent. Nem a jelen politikai helyzetre értjük ezt, am ely nemcsak hogy min- den progresszív embert, de mé g csak minden magát megbecsül ő egyént is a kormány elleni harcban szövetségesévé kell hogy tegyen minden pártnak, amely ezt az el vetemült klikket leleplezni, legy ű rni és a népítélet pallosa alá juttatni igyekszik, – hanem értjük ezt el- vonatkoztatva mindenféle ad ho c alakulástól és konfigurációtól. De még a kormánybuktatás sz ű kebb szempontjából is éget ő en szükség van külön polgári radikális pá rtra. Mert a történelmi ellen- zék a kormányt megbuktatni nem tudja és nem is tudhatja. Ám- bátor ismeri azokat az aknákat, amelyeket csak fel kell robbantania, hogy légberöpüljenek az ellenség sáncai, – nem meri megnyomni a gombot, amely az aknákhoz szolgál. Ezek ugyanis, ha egyszer fel- röpülnek, épen úgy romba fogják dönt eni a mai ellenzéki pártok minden hadállását, mint ahogy egyetlen lökésükre ö sszeomlanak a kormány” nak bevehetetlennek látszó bástyái. De ritka politikai párt vállalkozik Dugonics Titusz szerepére. Ezért van a kormány elleni harcban az ellenzék arra ítélve, hogy csupán a hatástalan fegyverek között vá- logathasson, mert a hatásosokat öngy ilkosság nélkül nem lehet fel- használnia. Miért küzdött például a de mokratikus választójogért siker- telenül az ellenzék? Lássuk be végre, hogy nem Tisza er ő szaka, hanem álláspontjának bels ő

 gyöngesége  okozta  bukását.  Hiszen  az  ellenzék  

küzdelme nem irányult, egy pillanatra sem, sem a feudalizmus megtöré- sére, sem a szekularizációra vagy a progresszív adóra, sem az ál- lami, felekezetlen oktatásra vagy a nemzetiségeknek igazi egyenjogú- sítására, egyszóval arra a forradalmi átalakulásra, amelyb ő l az egy- séges, szabad, dolgozó Magyarország

 megszülethetnék.  Hiányzott  

tehát voltaképen a mélyebb oka és indoka, a valódi igazolása az általános választójogért folytato tt harcának. Mert a mai feudális Magyarországot – igaza van Tisza Istvánnak – csak a sz ű k vá- lasztójoggal, papi segítséggel és közigazgatási visszaéléssel, korrup- cióval és er ő szakkal lehet fentartani és csak az nyúljon a magyar [148] oligarchiának ezekhez az alkotmánybiztosítékaihoz, – igaza van Tiszának, – aki a latifundiumok feldarabolását, az egyház hatalmá- nak a megtörését, a dzsentri-világ alkonyát és az úri Magyarország napjának leáldozásával a dolgozó népos ztályok uralmát kívánja biztosí- tani. Százszor is igaza van benne Tiszának: aki az ő

 uralmát  általános  

választójoggal buktatná me g, az megbuktatta ezzel a földbirtok egyedural- mát Magyarországon ... Ezért folytathat ott az ellenzék csupán látszat- harcot Tisza ellen és ezért ál-e llenzék Magyarországon az egész ellenzék. Ál-ellenzék, mert uralmon ma Tiszával valójában a nagy- birtok és az egyház vannak, annak pedig igazi ellenzéke a magyar képvisel ő házban nincsen! A dolgozó né posztályok elnyomatása az az ekrazit akna, amelyen haláltáncát járja az egész mai magyar politika. Mi félelem nélkül fogjuk megnyomni a gombot és a nagy kitörés- ben el fog t ű nni a magyar feudalizmus Tisza Istvánnal együtt. De mire kitisztul a láthatár a hamues ő t ő l és a füstfelh ő kt ő l, – a tör- ténelmi ellenzék sem lesz sehol. A polgári radikális pártnak különben is a létalapja, keletkezésének az indoka és programmjának a kerete , minden mondanivalójának a gyö- kere épen az a felismerés, amelyet „Sesam”-ként csak ki kell mon- dani, hogy megnyíljanak az Új-Magyarország kapui: hogy a mi alatt ma szenvedünk, szomorú szegénységünk, amely koldus fájda- lommal és szégyennel tölti el szívünket, a poros szürkeség, amely ellep, valahányszor bevágtat velünk a vonat a dévényi csapóajtón, az irigy düh, amellyel belemeredünk , amíg a sorok össze folynak szemeink el ő tt, a lapok külföld-rovatába, amelyben rövid hírek szól- nak hazákról, ahol például egy Lloyd George nev ű

 pénzügyminiszter  

hirdeti a szabadság és népjólét ig éit olyan kultúrállamban, amelyben az utolsó polgár is megvetéssel fordul el a Lukács- vagy Tisza-féle politikus nevének hallatá ra, – de nemcsak lelkünk minden fájdalma, hanem a kivándorlás égbekiáltó viviszekciója is, amely nem nyulakat, nem kutyákat, amely él ő

 embereket,  egy  egész  

vonagló nemzettestet kínoz meg az éhség késével és csapol bel ő le magyar vért, hogy feketén elfolyjon coloradói bányák mélyén, – a drágaság, amely mint ellenséges várost, éhezteti ki

 ínséges  népünket,  hogy  alamizs-  

náért koldulja magát munkába a föld

 urainál,  –  a  kegyetlen  adó,  

amelyet haláltáncos víg dobpergés között hajtanak be, ahelyett hogy megvennék a tízezer- és százezer holdasokon, akik külügyi majáli- saikra költik azt – el, ennek a mi szegény, szeretett hazánk népének minden tudatlansága, amely alatt sze nved, ipái talán, egy kés, tüd ő - vészes, aszályos, áradásos nyomora, mindaz ami kedvetlenekké és megalkuvókká teszi itt a gyöngé ket, de elkeseredettekké és forradal- márokká a bátrakat – hogy mind ez a kín, igazságtalanság és átok, egy egyetlen osztályeszmének, egy egyetlen hatalmi helyzetnek, egy egyetlen rendszernek a kifolyása. De ez nem minden: ami ezt a rendszert valóban egyetemessé, mi ndent meghatározó fontosságúvá teszi, épen az, hogy annak következm ényei ellen küzdeni, ellene par- lamenti vagy társadalmi utón a harcot fölvenni nem lehet csak úgy, ha a maga egész valóságában, a maga mezítelen csupaszságában [149] tárjuk azt fel és alapjaiban ta gadunk meg vele minden közösséget. Ehhez a rendszerhez pedig hozzátartozik az egész mai magyar poli- tika, minden pártjával, egész sajtójával és közéleti módszereivel együtt. Hozzá tartozik ehhez épen úgy a közjogi alapon való pártalakulás, mint az az elemi iskola, amelybe a kés ő bbi választó el nem jár, mert mezei munkát végez éhbérért, avagy pedig eljár és papi kezek formálják agyát kés ő bbi választói kötelességeire, hozzá tartozik az ellenzéki pártok nacionalizmusa, s ovinizmusa és klerikalizmusa, épen úgy, mint ami mindennek alapját te szi: maga a néppusztító nagybir- toknak, az él ő sköd ő

 dzsentrinek  és  a  falánk  papságnak  az  osztály-  

uralma. Hiszen a koalíció és a Lukács-rezsim egyek voltak a pa- nama gyakorlati felmagasztalásában; Günther és Balogh találkoz- tak abban a közös sajtótörvényben, amelynek a szívük örvend. De hisz egyek ő k mind ennek alapjaiban: a földbirtok uralmának a fentartásában is. És hogy val óban gyógyíthatatlanul inficiál a morbus latifundii, épen a Tisza-fé le rémuralom bizonyította be legjobban azzal, hogy bármilyen ké tségbeesetten kapkodott is se- gitség után az ellenzék és végü l ráfanyalodott még a demok- ratikus jelszavakra is, – a végpuszt ulással szemben sem élt igazán és komolyan ezzel a kezébe adott íegy vei rel, még az önmegsemmisüléssel szemt ő l-szembe is er ő sebb volt benne romlott osztálynevelése, mint a létfentartási ösztön . . . Kormány és ellenzék egyetlen rendszer termékei és egyetlen vihar fogja kidönteni a korhadt fát, minden élvezhetetlen, mérges gyümölcsével együtt. Ne mondja senki, hogy ezek elvont igazságok, de a valóságban hiába, mégis vagy a kormányon vagy az ellenzéken át vihet csupán az ut elveink megvalósítása felé. Igaz, ma még vagy csak a közel jöv ő ben is, a választók többségét álláspontunknak megnyerni nem tudjuk. De ebb ő l éppenséggel nem az követk ezik, hogy bele kell nyu- godnunk a mai két-párt-rendszer adottságaiba és hozzá kell hasonulnunk a mai ellenzékhez, hanem ellenkez ő leg az, hogy saját és integrális programmunk

 alapján  tömöríten

ünk kell a progresszív er ő - ket. Egy kis csoport is, ha ily en megbízással kerül a képvisel ő házba, számarányát meghaladó súllyal esne ott a latba. Az eszmék területén áll a Werb ő czy-féle elv: non numerantur, sed ponderantur. Az érvek ereje és a néz ő pontok világossága fog súly t adni annak a kisszámú csapatnak, amely azokat a politikai jelszavak z ű rzavarában bátran és megalkuvás nélkül hirdeti. A szocia listák által minde nben támogatott radikálisok a mai kormány ellenzék-féle párbaj-kódexes parlamentarizmus helyébe a vitális erők kíméletlen mérkőzését fogja meghozni. Az a nagyúri műkedvelő előadás, amely ma ott folyik, végezetül is csak passzió és ha komolyra fordul, akkor is bandázspolitizálás marad, ahol az osztályérdek ütőereit kölcsönösen hallgatólagos megegyezések párnázata védi. A konvencionális hazugságok tegeződő parlamentje kérlelhetetlen életérdekek arénája lesz. És csak- hamar megfordul a közélet tengelye: nem párbaj-segédek állanak többé egymással szemben, hanem a haladá s és a reakció világtengelye körül forog minden politika.

Bizunk benne, ki fogunk verekedni a polgári Magyarország számára egy talpalatnyi földet kívül az oligarchia világán és ez az egy pont elég lesz számunkra ahhoz, hogy kiforgassuk sarkaiból a magyar osztályuralom glóbusát!

References

Reference:
Original Publication: “Polgári radikálisok, szocialisták és törtenelmi ellenzék”, Szabadgondolat, 4.5, 1914, p. 144-150
KPA: 01/23 (7 p., copie de l’original)
English Translation: “Bourgeois radical, socialists and the established opposition”, in POLANYI 2016, p. 174-180