Az esküdtszéki reform: Difference between revisions

From Karl Polanyi
Jump to navigation Jump to search
No edit summary
No edit summary
Line 1: Line 1:
[210] Az ősember – mint  Feuerbach  mondotta  – Istent  a  saját  képére  teremtette. Ezért mutat fel az annyi atavisztikus mondát. p. k
== The Text ==
Ausztriának  csak  egy  f
ő
rendiháza  van  és  így  az  „esküdtszék 
reformja”    ott    egyel
ő
re    papiroson    marad.    Nekünk    sajnos    két    f
ő
-
rendiházunk  is  van  és  nem  tudni,  melyikre  illik  rá  jókban  az,     
hogy  „urakháza”.  Balogh  Jenő mindenesetre  helyes  érzékkel  az 
u.  n.  képviselő
ház  elé  terjesztette  azt  a  javaslatát,  amelylyel  egy 
elvi  jelent
őségű esetben,  mint  aminő a  nyomtatvány  útján  elkövetett  királysértés  vétsége,  az  esküdtszék  alól  ki  akarja  rántani  a  gyékényt.  A  bejelentett  „sajtótörvény”  is  úgy  látszik,  be  nem  jelentett  „esküdtszéki  reform”-nak  készül.  Hát  majd  mire  készül  akkor  a  sanda  mészáros,  ha  egyszer  megtanul  egyenesen  nézni  és  bejelenti  „az  igazi  esküdtszéki  reformot”,  amint  azt  a  „P.  LI.”  és  a  „B.  H.”  nem  szűnnek  meg  napirenden  tartani  .  .  .  Ausztriában  egyelőre  csak  a  hivatásos  urak,  a  főrendek  mulatnak  azzal,  hogy a nép intézményeit ócsárolják és in effigie máglyára vessék.
Az    „esküdtszék    reformja”    –    tisztában    vagyunk    vele    –    azóta    szükséges,  amióta  ez  az  intézmény  kezd  a  gyakorlatban  beválni.  A  polgárjogok  biztosítékaképen  jött  létre  és  mindenki  meg  volt  vele  elégedve,  amíg  a  polgári  jogokat  esetrő
l-esetre  elárulta.  De 
amióta  a  polgárjogokat  néha  való
ban  megvédelmezi,  azóta  halálra 
van  ítélve.  Amíg  politikai  perekbe
n  az  esküdtszék  csak  úgy  ítélt, 
akár  az  állam  által  fizetett  és  a  kormány  által  előléptetett  szakbíróság,  addig  az  esküdtszéken  semmi  reformálni  valót  sem  találtak.  Amíg  szocialista  perekben  az  esküdtszék  12  esküdtje  csak  azért  ült  ott,  hogy  ellesse  a  3  szakbíró  szándékát  és  azt  verdiktbe  öntse,  addig  az  „a  néplélek  szabad  megnyilatkozása”  volt.  Amíg  a  „népbírák”  csak  arra voltak  jók,  hogy  akkor  is  elítéljék  a  „lelketlen  izgatót”,  amikor  a  szakbíróságot  esetleg  jogi  vagy  elméleti  aggályok  feszélyezték,  addig  az  esküdtszék  „a  polgárság    élő lelkiismerete”    volt.    Amíg    az    esküdtpolgárok    az államrend elleni támadást  láttak az    „Elvtársak!”    megszólításban, lázadást  a  jogtűben  és  pokolgépet  minden  kavicsban,  amelylyel  egy  ablakot  bevertek,  amíg  a  jámbor  népbírákat  akár  a  szavazónyájat    vagy    templomtölteléket    fel    lehetett    használni    mindenfajta    misztifikációra,    amelyet    az    uralkodóosztály    Justicia    istenasszony    nevével  elkövetni  merészkedett,  –  addig  az  szabad  polgárok  szabad  esküdtszéke  volt,  a  tiszta  erkölcs  támasza,  talpköve,  mely  ha  megvesz, Róma ledől s rabigába görnyed!
Amíg  tehát  az  esküdtszék  felesleges  volt,  mert  csak  a  szak-  bíróság    feladatát    kendőzte    népszerű álarccal,    addig    szükségesnek    tartották.  De  amióta  a  „Népszavát”  nem  ítélik  el  úgy,  mint  ahogy  azt  az  ügyész  úr  elő
menetele  éppen  megkívánta  volna  és  ráadásul  még  Kovács  Gyulát  is  felmentették,  kiderülvén  tehát,  hogy    valóban    milyen    szükség    van    az    esküdtszékre,    hogy    annak    alkalmazkodási    képessége    és    biztonsági    szelepvolta    minőnagy   
hasznokat  hajthat  válságos  időkben  a  közéleti  erkölcs  és  magasabb  emberi  értékek  nézőpontjából,  azóta  az  esküdtszék,  amelyet  hova-  tovább  egy  fél  évszázada  ismertek,  hirtelen  „nem  vált  be”.  Miért  [212] „nem  vált  be”  éppen  akkor,  amikor  bevált,  miért  „volt  szükség 
rá”  addig,  amíg  semmi  szükség sem  volt  rá  és  most,  hogy  végre valóban  szükség  van  rá,  miért  derül  ki  éppen  akkor,  hogy  voltaképen felesleges, sőt káros is?
Az  esküdtszék  ellenségei  azonb
an  nem  hagyják  magukat  sarokba 
szorítani.  Szerintük  nem  err
ő
l  van  szó,  hanem  az  esküdtszék 
egyéb  m
ű
ködésér
ő
l.  Az  esküdtszék  t.  i.  nemcsak  politikai  perek- 
ben  ítél,  hanem  közönséges  b
ű
ncselekmények  tárgyában  is,  és 
pedig    éppen    f
ő
benjáró    b
ű
nök    tárgyában.    Igaz    ugyan,    hogy    az   
esküdtszék    jelent
ő
sége    a    politikai    ítélkezéssel    van    elválhatatlanul   
egybeforrva,  hogy  ez  a  hatásköre  tette  azt  a  demokrácia  büszke- 
ségévé,  az  alkotmányosság  mentsvárává,  a  szabadság  zálogává  és 
miegyébbé,    aminek    azt    több-keve
sebb    joggal,    amíg    engedelmes   
háziállat  volt  az  uralkodóosztály  elnevezte,  de  erről  hirtelenül  mindenki megfeledkezik.
Hirtelenül  az  esküdtszék  nem  egyéb,  mint  bíróság,  akár  a  járásbíróság,  vagy  az  elöljáróság  mint  elsőfokú  iparhatóság.  Hirtelenül  csak  arról  van  szó,  hogy  Vucsetics  Mária  19  éves  mindenest,  aki miután  kedvesére  lúgot  öntött  és a  többit  szép  rendesen  felhaj- 
totta,  de  mégsem  halt  bele,  utóbb 
pedig,  amiután  felmentették,  de 
kenyeret  nem  adtak  neki,  ugyancsa
k  Vucsetics  Máriának  nevezett, 
de  anyakönyvezetlen  csecsem
ő
jét,  még  miel
ő
tt  az  egy  órája  ezen  a 
világon  lett  volna,  a  test és  lélek  gyötrelmeitől  megtörtén  visszaengedte  a  másikba,  hogy  így  az éhenhalástól  megmentse  sze- 
génykét,  ismét  felmentették.  .  . 
Hirtelenül  csak  arról  van  szó, 
hogy  az  esküdtszék  talán  túlsok 
ilyen  Vucsetics  Máriát  enged  át 
büntetlenül  .  .  .  Legjobb  lesz  tehát  e
ltörölni,  hirtelenül  így  folytat- 
ják,  mert  akkor  Vucsetics  Mária  a 
szakbíróság  elé  kerül  és  ott  az 
ilyen    nem    történhetik    meg.    Mint látnivaló,    hirtelenül    kizárólag Vucsetics    Máriáról    beszél    mindenki,  akivel  különben  senki  sem törődik  és  hiába  magyarázzuk,  hogy  az  esküdtszékről van  szó,  arról,  amelyet  a  48-iki  forradalmak  teremtettek  avégett,  hogy  az  uralko- 
dók  törvényei  és  az  uralkodók  birái  elől  menedéket  találhasson a nép  saját  választottjainak esküje  mögött,  az  esküdtszékről,  amelynek  a  forrásaihoz  jár  ifjúi erőt  inni  az  igazság,  ha  eltikkadt  a paragrafusok  sivatagában  és  amelyre  támaszkodva  a  jog  lebírhatatlan őserőt  sziv  magába,  mert  a  szülőanyját,  a  népet  érzi  a talpa alatt.
Hiába  magyarázzuk  azt  is,  hogy  Vucsetics  Máriával  nincs  is  baj és  hogy  az  ilyen  ítélkezés  még  mindig  jobb,  mint  a  szakbíróságé, amely  ilyenkor  mindig  rossz.  így  sem  sikerül őket  sarokba  szorítani.  Helyesebben  sikerül,  de éppen  ebben  a  sarokban  érzik  jól magukat.    Legfőbb    vágyuk    elhitetni    a    világgal,    hogy    valóban    az esküdtbíróságnak    a    közönséges    bűncselekményekkel    szemben    tanúsított  magatartása  teszi  őket  olyan  hirtelen  „reformistákká”.  Legfőbb  vágyuk,  hogy  észre  ne  vegyék  azt  a  lázas  figyelmet,  amelylyel  az  esküdtszék  minden  politikai  ítéletét  követik  és  azt  a  petyhüdt  közönyt,  amelylyel a Vucsetics Máriák sorsát kísérik . . .Bármennyire  nyilvánvaló    minden      figyelmes      szemlélő számára, [213] hogy  az  „esküdtszéki  reform”  ki
zárólag  attól  a  bosszúérzést
ő
l  van 
sugallva,  amelyet  a  reakció  a  titokban  szövetségeseihez  számított 
esküdtszék  árulása  miatt  táplál,  nézzük  meg  mégis  mi  az  igazság 
abból,  amit  ürügyként  hoznak  fel  és  amit  legalább  nyíltan  han- 
goztatni mernek?
Épp  a  f
ő
benjáró  deliktumok  (gyilkosság,  emberölés,  gyermek- 
ölés  stb.)  azok,  amelyeknek  a  te
rén  az  esküdtszék  annyi  meg- 
hatóan  méltányos  és  felemel
ő
en  igazságos  ítéletet  hozott  és  hoz 
még  naponként,  olyan  ítéleteket,  amin
ő
ket  semmiféle  szakbíróság, 
még  ha  angyalokból  állana  is,  sem  hozhatna  meg.  Igaz,  az  esküdt- 
szék  gyakran  felment,  mert  nin
csen  módjában  kis  büntetést  ki- 
szabni,  habár  az  volna  a  helyén. 
De  sokkal  gyakrabban  kis  bunte” 
léseket  szab  ki  a  szakbíróság,  mert 
nincs  módjában  felmenteni,  olyankor, 
amikor  pedig  csakis  teljes  felmentés  volna  a  helyén. 
Ε részben  tehát a  különbség  az,  hogy  kétség  esetén  a  szakbíróság  a  vádlott  ter- 
hére, az esküdtszék pedig a vádlott javára
kénytelen
korrigálni.
De  vannak  azért  az  esküdtszéki  ítélkezésnek  olyan  megtévelye- 
dései  és  érzelmi  baklövései  is,  amelyek  a  mai  érzékenyebb  meg- 
ítélés  mellett  néha  valóságos  igazságszolgáltatási  botrányokká 
fajulnak.  Ilyen  volt  Haverda  Mária  felmentése  Szegeden,  a  Zsi- 
linszky  fiuké  Békéscsabán  és  Pesten
.  Ilyen  volt  az  osztrák  Hilsneré, 
akit  a  vérvád  oktalan  meséje  alap
ján  a  fanatizált 
esküdtszék  két- 
szer  is  ártatlanul  halálra  ítélt.  A  bűnös  ur  meg  az  ártatlan  zsidó, mind  a  kett
ő
vel  szemben  elfogultak  voltak  az  esküdtek,  az  urnák 
javára,  a  zsidónak  terhére.  De  há
t  valóban  ez  az  egészen  kivéte- 
les  érzelmi  ítélkezés  az,  amely  úgy  fáj  a  „reformisták”-nak?  Hiszen 
a  Hilsner-eset  egyedül  áll  és  még  arra  is  mindég  van  kegyelem! 
Ami  pedig  a  vádlott  javára  való tévedéseket  illeti,  amelyeket 
Justiz-Haupttreffereknek  nevezhetnénk,  azok,  bár  kétségtelenül  az igazságszolgáltatás  hátrányára  vannak,  elenyésznek  az  esküdtszék sajátlagos  előnyei  mellett  és  különben is  mindig  ritkábbak  lesznek.  Valamikor  az  egész  igazságszolgáltatást  lutrinak  tekintették, akár  mindjárt  istenítéletnek  nevezték,  akár  csak  inkvizíciónak,  vagy „kötött  bizonyításnak”.  Az  anyagi  igazság  győzelmét  nem  várta senki  a  bíróságtól  és  éppen  ezért  az  esküdtszék  verdiktjét  is  régebben  csak  afféle  „népítélet”-nek  tekintették.  Újabban  még  a  verdikttől is  megköveteljük,  hogy  szigorúan  a  bizonyítás  eredményére támaszkodjék,  mint  ahogy  Angliában  régtől  fogva  van.  Érzékenyebbek  lettünk  az  esküdtek  igazmondásának  az  igazsága  iránt  és  nem az  esküdtek  színvonalának  a  sülyedése,  hanem  kétségen  kívül  a közönség  tárgyilagosságának  és az anyagi  igazság  iránti  érzékének rohamos  megnövekedése  idézte  elő a  jelenlegi  visszásságokat.  Egy oknál  több,  hogy  az  esküdtszéktől  ne  tágítsunk.  Ritka  kivételekt
ől ugyanis,  mint  aminők  az  említett  tévítéletek,  eltekintve,  az esküdtszék  verdiktjei  teljesen  megfelelnek  jogérzésünknek  és  ezeket a  verdikteket  másképpen,  mint esküdtszék  által  ma  megkapni teljes  lehetetlenség.  Vagyis:  az  esetek  túlnyomó  többségben  a 
szakbíróság  bármily  humánus, bármily  szabad  jogalkalmazású, bármily  haladó  legyen  is  az, teljesen  képtelen arra, hogy me [214] felelő ítéleteket  hozzon.  A  szakbíró
ság  kezében  a  felháborító  és 
vérlázító  botrány  volna  a  szabály  és  a  megnyugtató  ítélet  a ritka  kivételé.  Hiszen  a  szakbíróság  ítéletei  így  is  gyakran  elkeseritő
en  igazságtalanok,  csakhogy 
senki  azon  meg  nem  botránkozik, 
mert hát – mit tegyen szegény . . .
Látszólag  az  fáj  a  „reformisták”-
nak,  hogy  a  b
ecsületéért  gyil- 
koló  férj,  a  jobb  id
ő
ket  látott  betör
ő,  az  elhagyott  úrilány  és  az 
esküdtszék  egyéb  Marlitt-kedvencei,  akik  még  most  is  titkos 
érzelmi  tartalékokból  húzzák  a  méltányosság  uzsorakamatait,  elte- 
relik  az  igazság  útjáról  az  ár
tatlan  esküdtet  és  érzelmeinek 
adják  el  a  lelkét.  „Több  objektivitást!”  –  ezt  látszik  követelni  a 
reformista  tábor  és  ezért  megy
  a  szakbírósághoz,  ahol  –  mint 
látni  fogjuk  –  biztos  benne,  hogy  kevesebbet  talál.  Mert  az  és- 
küdtek  –  és  ezt  megmutatták  a  politikai  perek  egész  sorozatá- 
ban  –  ma  kevésbé  nézik  az  érzelmeiket  és  jobban  az  igazságot, 
mint  régen.  Ez  a  valóság.  Az  fáj  a  reakciónak,  hogy  az  esküdtek 
kezdenek  felemelkedni  a  bírói 
hivatás  magaslatára  és  fel  tudnak 
az  ügyészi  tekintély  és  a  BéHá-hipnózis  hatása  alól  szabadulni 
egy  objektívebb  és  elfogulatlanabb  néz
ő
pont  javára.  Ma  már  fel- 
mentik  a  „Népszavát”,  bárha  minden  sora  fáj  is  a  polgári  fülek- 
nek,  ha  a  sajtószabadságot  kell  ezzel  megvédeni  és  egy  ízléstelen 
és  otromba  pornográfiát  is  felmente
nek  a  „szemérem  elleni  vétség” 
vádja  alól,  ha  ezzel  dokumentálhatják,  hogy  bármily  utálatos  is  a 
pornográfia,  még  utálatosabb  egy  állam,  amely  a  m
ű
vészettel  csak 
a pornográfia üldözése révén érintkezik!
Az  esküdtszék  ma  már  igazságosab
b,  mint  volt,  mert  kevesebb 
érzelmi  elemet  enged  szóhoz.  A 
politikai  perekben  a  tárgyilagos 
ítélkezés  mind  gyakoribb  lesz. 
Ez  fáj  a  reformistáknak. 
És  hogy 
err
ő
l  a  tárgyról  eltereljék  a  figyelmet,  de  viszont  érveket  is  keres- 
senek  az  esküdtszék  elle
n,  hirtelen  rájöttek, 
hogy  túlsok  az  érzelmi 
ítélet  –  a  közönséges  deliktumok  teré
n.  Igaz,  ott  is  kevesebb  van, 
mint  volt.  De  tekintve,  hogy  na
gyobb  a  lárma  körülöttük,  többnek 
látszik.  És  ha  még  nagyobb  lesz  a  lárma,  el
ő
áll  majd  egy  rossz- 
májú  ember,  aki  úgy  kergeti  el  a  legyet  az  alvó  pásztor  orráról, 
mint  az  egyszeri  medve,  aki  ezt  egy  sziklával  eszközölt  és  össze- 
zúzta szegénynek a fejét ...
Az  „esküdtszéki  reformerek”  túlnyomóan  veszedelmes  csalók.  Me.rt  kevesen  vannak  olyanok,  akik  az  esküdtszéken  esetleg  eszközölhető detailmunkát  tekintenék  feladatuknak.  De  van  egy csalhatatlan  jel,  amélylyel  az  agyongyógyító  reformistákat  a  jószándéku orvosoktól meglehet különböztetni:
Aki a közönséges bűncselekmények    terén    beszél    hatásköri megszorításokról  vagy  reformokról,  azt  hallgassuk  meg  nyugodtan, hátha  tisztességes  ember. 
De  aki  a  politikai,  elsősorban  a  nyomtatvány utján  elkövetett  cselekményeket akarja  rendszabályozni,  az ilyen „reformistát” nem szabad komolyan venni, hanem le kell leplezni!


== References ==
== References ==
'''Reference''':<br />
'''Reference''':<br />
'''Original Publication''': “Az esküdtszéki reform”, ''Szabadgondolat'', ??, September 1913, p. 211-214 (La réforme du jury)<br />
'''Original Publication''': “Az esküdtszéki reform”, ''Szabadgondolat'', 3.7, September 1913, p. 211-214 (La réforme du jury)<br />
'''KPA''' 01/14 (4 p., copie de l’original)
'''KPA''' 01/14 (4 p., copie de l’original)


[[Category: Text in Hungarian to re-read]]
[[Category: Text in Hungarian to re-read]]

Revision as of 23:24, 27 April 2017

[210] Az ősember – mint Feuerbach mondotta – Istent a saját képére teremtette. Ezért mutat fel az annyi atavisztikus mondát. p. k

The Text

Ausztriának csak egy f ő rendiháza van és így az „esküdtszék reformja” ott egyel ő re papiroson marad. Nekünk sajnos két f ő - rendiházunk is van és nem tudni, melyikre illik rá jókban az, hogy „urakháza”. Balogh Jenő mindenesetre helyes érzékkel az u. n. képviselő ház elé terjesztette azt a javaslatát, amelylyel egy elvi jelent őségű esetben, mint aminő a nyomtatvány útján elkövetett királysértés vétsége, az esküdtszék alól ki akarja rántani a gyékényt. A bejelentett „sajtótörvény” is úgy látszik, be nem jelentett „esküdtszéki reform”-nak készül. Hát majd mire készül akkor a sanda mészáros, ha egyszer megtanul egyenesen nézni és bejelenti „az igazi esküdtszéki reformot”, amint azt a „P. LI.” és a „B. H.” nem szűnnek meg napirenden tartani . . . Ausztriában egyelőre csak a hivatásos urak, a főrendek mulatnak azzal, hogy a nép intézményeit ócsárolják és in effigie máglyára vessék.

Az „esküdtszék reformja” – tisztában vagyunk vele – azóta szükséges, amióta ez az intézmény kezd a gyakorlatban beválni. A polgárjogok biztosítékaképen jött létre és mindenki meg volt vele elégedve, amíg a polgári jogokat esetrő l-esetre elárulta. De amióta a polgárjogokat néha való ban megvédelmezi, azóta halálra van ítélve. Amíg politikai perekbe n az esküdtszék csak úgy ítélt, akár az állam által fizetett és a kormány által előléptetett szakbíróság, addig az esküdtszéken semmi reformálni valót sem találtak. Amíg szocialista perekben az esküdtszék 12 esküdtje csak azért ült ott, hogy ellesse a 3 szakbíró szándékát és azt verdiktbe öntse, addig az „a néplélek szabad megnyilatkozása” volt. Amíg a „népbírák” csak arra voltak jók, hogy akkor is elítéljék a „lelketlen izgatót”, amikor a szakbíróságot esetleg jogi vagy elméleti aggályok feszélyezték, addig az esküdtszék „a polgárság élő lelkiismerete” volt. Amíg az esküdtpolgárok az államrend elleni támadást láttak az „Elvtársak!” megszólításban, lázadást a jogtűben és pokolgépet minden kavicsban, amelylyel egy ablakot bevertek, amíg a jámbor népbírákat akár a szavazónyájat vagy templomtölteléket fel lehetett használni mindenfajta misztifikációra, amelyet az uralkodóosztály Justicia istenasszony nevével elkövetni merészkedett, – addig az szabad polgárok szabad esküdtszéke volt, a tiszta erkölcs támasza, talpköve, mely ha megvesz, Róma ledől s rabigába görnyed!

Amíg tehát az esküdtszék felesleges volt, mert csak a szak- bíróság feladatát kendőzte népszerű álarccal, addig szükségesnek tartották. De amióta a „Népszavát” nem ítélik el úgy, mint ahogy azt az ügyész úr elő menetele éppen megkívánta volna és ráadásul még Kovács Gyulát is felmentették, kiderülvén tehát, hogy valóban milyen szükség van az esküdtszékre, hogy annak alkalmazkodási képessége és biztonsági szelepvolta minőnagy hasznokat hajthat válságos időkben a közéleti erkölcs és magasabb emberi értékek nézőpontjából, azóta az esküdtszék, amelyet hova- tovább egy fél évszázada ismertek, hirtelen „nem vált be”. Miért [212] „nem vált be” éppen akkor, amikor bevált, miért „volt szükség rá” addig, amíg semmi szükség sem volt rá és most, hogy végre valóban szükség van rá, miért derül ki éppen akkor, hogy voltaképen felesleges, sőt káros is? Az esküdtszék ellenségei azonb an nem hagyják magukat sarokba szorítani. Szerintük nem err ő l van szó, hanem az esküdtszék egyéb m ű ködésér ő l. Az esküdtszék t. i. nemcsak politikai perek- ben ítél, hanem közönséges b ű ncselekmények tárgyában is, és pedig éppen f ő benjáró b ű nök tárgyában. Igaz ugyan, hogy az esküdtszék jelent ő sége a politikai ítélkezéssel van elválhatatlanul egybeforrva, hogy ez a hatásköre tette azt a demokrácia büszke- ségévé, az alkotmányosság mentsvárává, a szabadság zálogává és miegyébbé, aminek azt több-keve sebb joggal, amíg engedelmes háziállat volt az uralkodóosztály elnevezte, de erről hirtelenül mindenki megfeledkezik.

Hirtelenül az esküdtszék nem egyéb, mint bíróság, akár a járásbíróság, vagy az elöljáróság mint elsőfokú iparhatóság. Hirtelenül csak arról van szó, hogy Vucsetics Mária 19 éves mindenest, aki miután kedvesére lúgot öntött és a többit szép rendesen felhaj- totta, de mégsem halt bele, utóbb pedig, amiután felmentették, de kenyeret nem adtak neki, ugyancsa k Vucsetics Máriának nevezett, de anyakönyvezetlen csecsem ő jét, még miel ő tt az egy órája ezen a világon lett volna, a test és lélek gyötrelmeitől megtörtén visszaengedte a másikba, hogy így az éhenhalástól megmentse sze- génykét, ismét felmentették. . . Hirtelenül csak arról van szó, hogy az esküdtszék talán túlsok ilyen Vucsetics Máriát enged át büntetlenül . . . Legjobb lesz tehát e ltörölni, hirtelenül így folytat- ják, mert akkor Vucsetics Mária a szakbíróság elé kerül és ott az ilyen nem történhetik meg. Mint látnivaló, hirtelenül kizárólag Vucsetics Máriáról beszél mindenki, akivel különben senki sem törődik és hiába magyarázzuk, hogy az esküdtszékről van szó, arról, amelyet a 48-iki forradalmak teremtettek avégett, hogy az uralko- dók törvényei és az uralkodók birái elől menedéket találhasson a nép saját választottjainak esküje mögött, az esküdtszékről, amelynek a forrásaihoz jár ifjúi erőt inni az igazság, ha eltikkadt a paragrafusok sivatagában és amelyre támaszkodva a jog lebírhatatlan őserőt sziv magába, mert a szülőanyját, a népet érzi a talpa alatt.

Hiába magyarázzuk azt is, hogy Vucsetics Máriával nincs is baj és hogy az ilyen ítélkezés még mindig jobb, mint a szakbíróságé, amely ilyenkor mindig rossz. így sem sikerül őket sarokba szorítani. Helyesebben sikerül, de éppen ebben a sarokban érzik jól magukat. Legfőbb vágyuk elhitetni a világgal, hogy valóban az esküdtbíróságnak a közönséges bűncselekményekkel szemben tanúsított magatartása teszi őket olyan hirtelen „reformistákká”. Legfőbb vágyuk, hogy észre ne vegyék azt a lázas figyelmet, amelylyel az esküdtszék minden politikai ítéletét követik és azt a petyhüdt közönyt, amelylyel a Vucsetics Máriák sorsát kísérik . . .Bármennyire nyilvánvaló minden figyelmes szemlélő számára, [213] hogy az „esküdtszéki reform” ki zárólag attól a bosszúérzést ő l van sugallva, amelyet a reakció a titokban szövetségeseihez számított esküdtszék árulása miatt táplál, nézzük meg mégis mi az igazság abból, amit ürügyként hoznak fel és amit legalább nyíltan han- goztatni mernek? Épp a f ő benjáró deliktumok (gyilkosság, emberölés, gyermek- ölés stb.) azok, amelyeknek a te rén az esküdtszék annyi meg- hatóan méltányos és felemel ő en igazságos ítéletet hozott és hoz még naponként, olyan ítéleteket, amin ő ket semmiféle szakbíróság, még ha angyalokból állana is, sem hozhatna meg. Igaz, az esküdt- szék gyakran felment, mert nin csen módjában kis büntetést ki- szabni, habár az volna a helyén. De sokkal gyakrabban kis bunte” léseket szab ki a szakbíróság, mert nincs módjában felmenteni, olyankor, amikor pedig csakis teljes felmentés volna a helyén. Ε részben tehát a különbség az, hogy kétség esetén a szakbíróság a vádlott ter- hére, az esküdtszék pedig a vádlott javára kénytelen korrigálni. De vannak azért az esküdtszéki ítélkezésnek olyan megtévelye- dései és érzelmi baklövései is, amelyek a mai érzékenyebb meg- ítélés mellett néha valóságos igazságszolgáltatási botrányokká fajulnak. Ilyen volt Haverda Mária felmentése Szegeden, a Zsi- linszky fiuké Békéscsabán és Pesten . Ilyen volt az osztrák Hilsneré, akit a vérvád oktalan meséje alap ján a fanatizált esküdtszék két- szer is ártatlanul halálra ítélt. A bűnös ur meg az ártatlan zsidó, mind a kett ő vel szemben elfogultak voltak az esküdtek, az urnák javára, a zsidónak terhére. De há t valóban ez az egészen kivéte- les érzelmi ítélkezés az, amely úgy fáj a „reformisták”-nak? Hiszen a Hilsner-eset egyedül áll és még arra is mindég van kegyelem!

Ami pedig a vádlott javára való tévedéseket illeti, amelyeket Justiz-Haupttreffereknek nevezhetnénk, azok, bár kétségtelenül az igazságszolgáltatás hátrányára vannak, elenyésznek az esküdtszék sajátlagos előnyei mellett és különben is mindig ritkábbak lesznek. Valamikor az egész igazságszolgáltatást lutrinak tekintették, akár mindjárt istenítéletnek nevezték, akár csak inkvizíciónak, vagy „kötött bizonyításnak”. Az anyagi igazság győzelmét nem várta senki a bíróságtól és éppen ezért az esküdtszék verdiktjét is régebben csak afféle „népítélet”-nek tekintették. Újabban még a verdikttől is megköveteljük, hogy szigorúan a bizonyítás eredményére támaszkodjék, mint ahogy Angliában régtől fogva van. Érzékenyebbek lettünk az esküdtek igazmondásának az igazsága iránt és nem az esküdtek színvonalának a sülyedése, hanem kétségen kívül a közönség tárgyilagosságának és az anyagi igazság iránti érzékének rohamos megnövekedése idézte elő a jelenlegi visszásságokat. Egy oknál több, hogy az esküdtszéktől ne tágítsunk. Ritka kivételekt ől ugyanis, mint aminők az említett tévítéletek, eltekintve, az esküdtszék verdiktjei teljesen megfelelnek jogérzésünknek és ezeket a verdikteket másképpen, mint esküdtszék által ma megkapni teljes lehetetlenség. Vagyis: az esetek túlnyomó többségben a szakbíróság bármily humánus, bármily szabad jogalkalmazású, bármily haladó legyen is az, teljesen képtelen arra, hogy me [214] felelő ítéleteket hozzon. A szakbíró ság kezében a felháborító és vérlázító botrány volna a szabály és a megnyugtató ítélet a ritka kivételé. Hiszen a szakbíróság ítéletei így is gyakran elkeseritő en igazságtalanok, csakhogy senki azon meg nem botránkozik, mert hát – mit tegyen szegény . . . Látszólag az fáj a „reformisták”- nak, hogy a b ecsületéért gyil- koló férj, a jobb id ő ket látott betör ő, az elhagyott úrilány és az esküdtszék egyéb Marlitt-kedvencei, akik még most is titkos érzelmi tartalékokból húzzák a méltányosság uzsorakamatait, elte- relik az igazság útjáról az ár tatlan esküdtet és érzelmeinek adják el a lelkét. „Több objektivitást!” – ezt látszik követelni a reformista tábor és ezért megy

 a  szakbírósághoz,  ahol  –  mint  

látni fogjuk – biztos benne, hogy kevesebbet talál. Mert az és- küdtek – és ezt megmutatták a politikai perek egész sorozatá- ban – ma kevésbé nézik az érzelmeiket és jobban az igazságot, mint régen. Ez a valóság. Az fáj a reakciónak, hogy az esküdtek kezdenek felemelkedni a bírói hivatás magaslatára és fel tudnak az ügyészi tekintély és a BéHá-hipnózis hatása alól szabadulni egy objektívebb és elfogulatlanabb néz ő pont javára. Ma már fel- mentik a „Népszavát”, bárha minden sora fáj is a polgári fülek- nek, ha a sajtószabadságot kell ezzel megvédeni és egy ízléstelen és otromba pornográfiát is felmente nek a „szemérem elleni vétség” vádja alól, ha ezzel dokumentálhatják, hogy bármily utálatos is a pornográfia, még utálatosabb egy állam, amely a m ű vészettel csak a pornográfia üldözése révén érintkezik! Az esküdtszék ma már igazságosab b, mint volt, mert kevesebb érzelmi elemet enged szóhoz. A politikai perekben a tárgyilagos ítélkezés mind gyakoribb lesz. Ez fáj a reformistáknak. És hogy err ő l a tárgyról eltereljék a figyelmet, de viszont érveket is keres- senek az esküdtszék elle n, hirtelen rájöttek, hogy túlsok az érzelmi ítélet – a közönséges deliktumok teré n. Igaz, ott is kevesebb van, mint volt. De tekintve, hogy na gyobb a lárma körülöttük, többnek látszik. És ha még nagyobb lesz a lárma, el ő áll majd egy rossz- májú ember, aki úgy kergeti el a legyet az alvó pásztor orráról, mint az egyszeri medve, aki ezt egy sziklával eszközölt és össze- zúzta szegénynek a fejét ... Az „esküdtszéki reformerek” túlnyomóan veszedelmes csalók. Me.rt kevesen vannak olyanok, akik az esküdtszéken esetleg eszközölhető detailmunkát tekintenék feladatuknak. De van egy csalhatatlan jel, amélylyel az agyongyógyító reformistákat a jószándéku orvosoktól meglehet különböztetni:

Aki a közönséges bűncselekmények terén beszél hatásköri megszorításokról vagy reformokról, azt hallgassuk meg nyugodtan, hátha tisztességes ember.

De aki a politikai, elsősorban a nyomtatvány utján elkövetett cselekményeket akarja rendszabályozni, az ilyen „reformistát” nem szabad komolyan venni, hanem le kell leplezni!

References

Reference:
Original Publication: “Az esküdtszéki reform”, Szabadgondolat, 3.7, September 1913, p. 211-214 (La réforme du jury)
KPA 01/14 (4 p., copie de l’original)